Harvey Shine (Dustin Hoffman) Amerikában él, elvált és boldogtalan. Kate Walker (Emma Thompson) Angliában él, szingli és boldogtalan. Harvey nem érzi jól magát a lánya angliai esküvője előtti családi összejövetelen. Kate nem érzi jól magát a neki szervezett vak randin. Harvey találkozik a repülőtéren Kate-tel. Beszélgetnek, nagyokat sétálnak, egymásba szeretnek. Egyszerű a sztori, mint a bot. Baj ez? Alapvetően nem!

Dustin Hoffmannak jól áll a korosodás. Bár nem az öregkori szépség Sean Connery-féle megtestesítője, s a sors gyötrelme sem ábrázolódik olyan hitelesen mimikájában, mint Bill Murrynek, de elegáns mosolyának szegletében ugyanúgy meghúzódhatna egy elrontott élet, ha nem azt az egyetlen egy instrukciót kapta volna rendezőjétől „maradj végig szimpatikus”. Harvey bájosan esetlen figura, a film első percétől az utolsóig súlytalan karakter, holott mögötte állnak a gyötrelmekkel teli évek, a rossz döntések. Nem volt jó apának, s nem volt elég tehetséges jazz zongoristának, de belátja vétkeit, s túllép saját korlátainak legyőzhetetlenségén. Kate egyedülálló, intelligens középkorú nő, aki több tíz éves csalódások tapasztalataiból fakadó párkapcsolati félelmek falai mögé bújva nem mer nyitni az új felé, inkább szarkazmussal tartja kellő távolságban magától a világot. Tipikus Emma Thompsoni karakter, tán már skatulya.

Hőseink által képviselt problémák hétköznapiságuk okán válhatnak a mozgóképi művészet legerősebb, legátélhetőbb motívumaivá, feltéve, ha a rendező nem csupán kedvenc filmjei (Elveszett jelentés, Igazából szerelem etc.) halovány után érzetét jelenítené meg a vásznon – kellő tehetség vagy élettapasztalat híján a romantikus filmes műfaj sallangjaivá csupaszítva azt.

A film a véletlenszerű találkozás motívumát a legprimerebb módon degradálja párhuzamos montázzsá, nem emeli azt sem a sorsszerűség pátoszává vagy hozza le az átélhetőség földközeli realitásába. A dolgok megtörténnek, nem mert immanensen a karakterek életútjának frontális vagy koccanás szerű részei, hanem mert nemes egyszerűséggel így lett megírva a forgatókönyv. Nem sodródnak szereplőink, a történet taszigálja őket egymás felé a forgatókönyvben leírt jelenetek számszerű sorrendje szerint. Nem hatolunk a karakterek mélyére, kevés az őszinte, leleplező gesztus, párbeszéd, annál jellemzőbb a nevetséges giccs és agyonhasznált klisé, például mikor szereplőink párbeszédét lágy zongoradallamok mossák negédes folyóparti sétává. Ez sem baj, de akkor vállaljuk be a romantikus filmek - csupán a betétdalokat nélkülöző - musicali túlartikuláltságát, s ne színleljük az Elveszett jelentésbeli karakterek mélységet.

Érteni vélem a film életigenlő szemléletét, de ezzel az ürüggyel nem lehet elleplezni Harvey negatív oldalát. A rendező az általa valószínűleg bálványozott Dustin Hoffmant egy percig sem kívánja a nézők kegyeiből kiragadni, s esetleg sötétebb vonásokat megmutatni karaktere jelleméből, csak hogy ebben az esetben nem működik például az, mikor a lányát valószínűleg cserben hagyó apa az esküvő utáni összejövetelen megköszöni ex-felesége férjének, hogy apja helyett apja volt a gyermekének. Nincs meg az átélhető lelki vívódás, s így katartikus lélektani fordulópont sem, amikor is Harvey megérdemelten kapna új esélyt.

Nehéz még mit hozzá tenni egy kritikához, melynek tárgya egy olyan mozi, amely egyetlen lényegi kérdést szült bennem: mégis miért kellett ezt a filmet elkészíteni?

Szerelem második látásra ( Last Chance Harvey)
Színes feliratos angol-amerikai romantikus dráma, 92 perc, 2008.
Rendező: Joel Hopkins
Forgatókönyvíró: Joel Hopkins
Főszereplő: Dustin Hoffman, Emma Thompson, James Brolin
Bemutató: 2009. augusztus 6.
Forgalmazó: Budapest Film