Vannak írók, akiket a kritikusok, a köztudat nem vesz észre fontosabb műveik megjelenését követően, viszont évekkel később hirtelen újra felfedezik őket és a legrangosabb díjakkal (Faulkner-díj, Pulitzer-díj stb.) halmozzák el egyszerre. Cormac McCarthy ezeknek a szerzőknek a táborát gyarapítja. Aki korábban már találkozott regényeivel, az tudhatja, hogy nem könnyen olvasható írásokkal áll szemben, és ez alól a Véres délkörök sem kivétel.

A hosszan elnyújtott, központozást nélkülöző mondatok, továbbá a gondolatjeleket mellőző párbeszédek ugyan megkönnyíthetik a könyv szerkesztőjének munkáját, viszont annál jobban nehezítik a befogadóét. A szöveg sokszor ismétli önmagát, az események csak lassan folynak előre. Szikár elbeszélés, amelyben rengeteg hasonlat és főképp leírás található, mely stílusában egyáltalán nem áll távol egy film irodalmi forgatókönyvétől. Jogosan merül fel a kérdés, miért alkalmazza valaki ezt az írói módszert? McCarthy csak nagyon ritkán, szinte egyáltalán nem nyilatkozik a sajtónak, pláne az írói technikájáról, így emiatt számos értelmezés látott már napvilágot. A legvalószínűbb, hogy McCarthy nem akarja, hogy a befogadó azonosuljon a szereplőkkel, inkább egyfajta hűvös távolságtartás jellemzi sorait, és ezt kívánja meg olvasójától is.

A történetek McCarthy kedvelt helyszínén (lásd még: Vad lovak, Nem vénnek való vidék), az amerikai és mexikói határ környékén játszódnak a tizenkilencedik század közepén. A könyv valamennyi fejezetében, majdhogynem minden oldalán akadnak részletes tájleírások, melyek nagyszerűen teremtik meg a légkört, és erős kontrasztba állítják annak szépségét a szereplők rémséges tetteivel. A táj megkapó látványa azonban csalóka is lehet, hiszen amennyire szép és magával ragadó, olyannyira kegyetlen is. Nemcsak véneknek megterhelő, hanem mindenkinek, és nem kímél senkit, akinek szándékában áll átkelni rajta. Perzselő napsütés, kiszáradt sivatagok, eső áztatta földek vagy sűrű hóval és faggyal borított hegyoldalak mind jellegzetes tájai a Véres délköröknek, és már-már szereplőként vesznek részt a történetben. A hősök pedig vagy túlélik az extrém körülményeket, vagy belehalnak.

McCarthy tájábrázolásában gyakran él ötletes hasonlatokkal, illetve jellegzetes módon érzékelteti a napszakok változását. „Napnyugtakor értek fel a gerincre ahonnan mérföldekre elláttak. Hatalmas tó terült el alattuk s a távoli kék hegyek mintha a rezzenetlen víztükörből emelkedtek volna ki s az égen egy sólyom árnyképe suhant át a hőségben reszkető fák derengtek és a messzeségben a város fehérlett a sötét árnyakba öltöző kék hegyek alatt. Leültek és bámulták a látványt. Nézték hogyan bukik le a nap a föld csorba pereme alá s látták a hegyek mögött ellobbanó lángját és látták hogyan borul árnyékba a tó és látták hogyan olvad bele a város sötétségébe.” (104–105. old.)

A Véres délkörök nyelvezete igazából nem emeli ki egyetlen karakterét sem, mégis akad két kivétel, akiknek központi szerepe a regény olvasásának előrehaladtával, ha kisebb-nagyobb eltűnésekkel is, de egyre markánsabb lesz. Egyikük „a gyerek”, akinek háttértörténetével veszi kezdetét a regény. A gyerek céltalanul halad előre a sivatagos tájakon, ahol tud, megpihen, és azokhoz csapódik, akikhez éppen lehet. Először White kapitány seregéhez társul, de a csapatot lemészárolják az indiánok. A gyerek túléli a támadást, és ismét magára marad. Börtönbe kerül, ahonnan kiszabadulva csatlakozik a skalpvadászokat és bűnözőket tömörítő Glanton bandához. Itt találkozik (akkor már másodszorra) a regény másik meghatározó alakjával, a méretes, visszataszító külsejű, ám zseniális észjárású Holden bíróval. A folyton mosolygó, kopasz, szemöldököt és szakállt nélkülöző bíró a banda mindentudó feje, kinek jelenléte egyesekből csodálatot, másokból undort vált ki. Innentől kezdve ahová ez a csapat eljut, ott rendre őrülettel és pusztulással találkoznak, de az sem kizárt, hogy ők maguk a káosz okozói.

McCarthy nem árul el sokat hőseiről, olykor csak néhány mondatot szán rájuk, és tulajdonságaikat leginkább párbeszédeikből és tetteikből lehet kirajzolni. A Glanton banda feltehetően létezett az 1840-es, 1850-es években, de magáról a vezérről vagy a többi tagról, így Toadvine-ról (akinek a homlokára írt betűk bűnös múltról árulkodnak), vagy Brownról (akinek levágott fülek lógnak a nyakából) vajmi keveset lehet megtudni. Egyedül a gyerek múltjáról adagol információkat a narrátor, valamint Holden bíró néhány emlékezetes tettéről a „kiugrott pap”, Tobin elmondásában. Mindez tovább erősíti McCarthy feltételezhető szándékát, miszerint az olvasó egy pillanatra se azonosuljon a hősökkel, akik valójában nem is hősök, mert külsőleg ugyan változhatnak (a gyerekből a regény utolsó fejezetére érettebb férfi válik), de jellemükben ugyanolyanok maradnak, nem fejlődnek semmit, és csak mint mohó gyilkológépek haladnak előre. Mintha egy csapat Anton Chigurh masírozna, akik válogatás nélkül, hidegvérrel skalpolnak, illetve lőnek, és egyformán kegyetlenek mindenkivel (legyen az öreg, felnőtt, gyermek, mexikói, fekete vagy indián), de még egymással szemben is.

McCarthy regényeinek visszatérő, domináns motívuma az embertelen erőszak, melynek elkövetése alól ebben a regényben egyetlen szereplő, így az indiánok sem kivételek. McCarthy nem egyszer sokkoló, már-már horrorisztikus erőszak-ábrázolása (skalpolások, csonkítások, vérfröccsenések, mészárlások részletes leírása) még az edzettebb gyomrúakat is kikezdi, ám ami igazán döbbenetes, az a rideg közöny, amellyel ezeket a szereplők elkövetik. Nem ritka a regényben egy erőszakos tett elkövetése utáni látvány megjelenítése, mely félelmetesen érzékelteti a kegyetlenségeket: „Az előreküldött felderítőket fejjel lefelé lógva találták meg egy kormosra égett paloverdefa ágain. Az Achilles-ínnál átvert kihegyezett nyársaknál fogva voltak felakasztva és meztelen testük szürkére füstölődve csüngött a kihunyt parázs fölött melynek tüzénél addig sütögették őket míg a fejük el nem szenesedett s az agyuk fel nem forrt a koponyájukban és fütyülve nem fújt ki a gőz az orruk likán. A nyelvüket kihúzták és átszúrták kihegyezett botokkal a fülüket levágták és a hasukat kőkéssel felhasították hogy a zsigereik kibuggyanjanak a mellükre.” (368. old.)

McCarthyra azonban nem szabad ráragasztani az öncélú erőszakkal operáló narrátor címkéjét. Lehet, hogy a tettek undort és nemtetszést váltanak ki az olvasóból, de nem szabad elfelejteni, hogy ezek mind szerves részei a bemutatott világ hétköznapjainak, és a regény éppen emiatt ijesztő és nem amiatt, hogy valakit megfosztanak a végtagjaitól. Emellett aki ismeri McCarthy korábbi műveit, az tudhatja, hogy a szélsőséges erőszak, az aberráció nyers megjelenítése nem újdonság nála, elég, ha csak tizenkét évvel korábbi regényére, a Child of Godra gondolunk, ahol a főszereplő halottakat gyaláz meg.

Az állatok, a természet állandó közelsége is lényeges elem a regényben. A gyerek, illetve a banda vándorlásait többször kísérik denevérek és prérifarkasok vagy azok üvöltésének hangjai, de az sem kizárt, hogy rájuk támadnak. A vadállatok állandó jelenlétével hangsúlyozza McCarthy, hogy a szereplők nem alacsonyodhatnak állatokká, mert már eleve azok. Nem állnak fölöttük, nem civilizáltak, és ugyanúgy működnek, mint ragadozó társaik: vadásznak, gyilkolnak, túlélnek.

A Véres délkörök végigolvasásához komoly odafigyelés és erős idegrendszer szükségeltetik. Aki megteszi, az nem egy hősökkel tarkított, romantikus, idealizált Vadnyugat képével fog találkozni, hanem egy sokkal érdekesebbel, realisztikusabbal. Mindemellett a Véres délkörökkel egyszerre kapunk kézhez egyetemes és angolszász irodalmi utalásokkal (sok más között például: Biblia, Moby Dick, Elveszett paradicsom, Wordsworth) teletűzdelt, közben sajátos írói stílussal megalkotott posztmodern művet, melynek üzenete egyértelmű: a háborúk, csaták, vérontás léte állandó, míg világ a világ. A gyerek és a bíró ellentétét, mely a regény végére egyre élesebbé válik, akár a Jó és a Rossz küzdelmének, táncának egyfajta leképezéseként is lehet értelmezni. A Gonosz mindenhol ott bujkál, sohasem alszik, sohasem tűnik el. Erre utalnak a záró sorok a nem kis bizonytalanságot keltő befejezésben, melyben nyitva marad az olvasó előtt a kérdés a gyerek és a bíró küzdelmének végkimenetelét illetően.   

McCarthy regényei feltehetően azért is lettek mostanában oly felkapottak, mert jól passzolnak az amerikai filmgyártás jelenleg is tartó neo-western vonulatához, melyet gyakorlatilag a harmadik irányzatnak lehet nevezni a régi klasszikusok, illetve távol-keleti filmek feldolgozása és a képregény-adaptációk mellett. Továbbá szorosan illeszkedik egy negyedik, most újra beinduló stílushoz is, melyben az alkotók előszeretettel helyezik történeteiket a nem is olyan távoli jövőbe, egy posztapokaliptikus világba (Legenda vagyok, Terminátor: Megváltás, Az út, Eli könyve).

McCarthy nevét a nagyközönség előtt egyértelműen a Nem vénnek való vidék filmsikere tette világhírűvé, pedig a nyolcvanas évei felé közeledő író egyik korábbi művét, a Vad lovakat (All the Pretty Horses, 2000) már filmre vitték Billy Bob Thornton rendezésében (a film DVD-n megvásárolható hazánkban is – a szerk.). Mostanában viszont úgy veszik a stúdiók, rendezők a könyvei megfilmesítési jogait, mint a cukrot. Már egy rövidfilm formájában elkészült az Outer Dark (2009) című darab, és idén ősszel kerül mozikba legújabb művének adaptációja, Az út (The road), melyet Az ajánlat (2005) című ausztrál western rendezője, John Hillcoat vitt vászonra. Az, hogy Hillcoat McCarthyt választotta, nem véletlen, hiszen kettejük western-ábrázolása igen közel áll egymáshoz

További megfilmesítések kapcsán szóba került már Andrew Dominik,  Ridley Scott vagy Todd Field neve, de a forgatás egyelőre várat magára. Az okok valószínűleg nem financiálisak, hanem a szöveg átültetésével kapcsolatosak, melyben csak úgy hemzsegnek az erőszakos jelenetek, és úgy tűnik, hogy a stúdióvezetők nem merik filmre vinni őket, mert a közönség nehezen fogadná be a gyomorforgató részeket. Ha netán mégis nagyjátékfilm születik, akkor szinte biztosra vehető, hogy egy kevésbé brutális verzió kerül a mozikba, és a rendezői, erőszakosabb változat majd DVD-n lesz hozzáférhető (további két készülő McCarthy-filmről bővebben az IMDb-n – a szerk.).