Az adaptáció mindig kényes terep. Minden megfilmesített könyvnek vannak rajongói, akik biztosan rossznéven veszik majd azt, ha éppen az ő kedvenc mondatukat, jelenetüket hagyják ki a filmből. Mivel a Harry Potter-sagának nagyon sok a rajongója, természetes, hogy sokkal többen kérik számon az alkotókon a változtatásokat. Láttunk már olyat, hogy egy film igazán hű és méltó lett a könyvhöz, amelyből készült – az egyik leghíresebb példa Tolkien trilógiájának, A Gyűrűk Urának megfilmesítése –, de ami a Harry Pottert illeti, meg kell tanulni külön kezelni J. K. Rowling könyveit és a filmeket. Mindkettőnek vannak értékei, mindkettő lehet élvezetes, de az biztos, hogy nem érdemes a hasonlóságokon vagy különbségeken rágódni. Rowling szeptológiájának már az első köteteiben is sok olyan apróság van, amelyek később szerepet kapnak – mindezt nem őrizhetik meg, nem reprodukálhatják az alkotók. Kezeljük tehát a Harry Potter és a Félvér Herceget önálló műként, és tekintsünk el a különbségek felsorolásától.

A hatodik Harry Potter filmben a szereplők nagykamasszá válnak, és életük legfontosabb kérdése az lesz, hogy járnak-e egymással vagy sem. A főszereplők között évek óta sejthető vonzalmak ebben a filmben végleg előtérbe kerülnek, és majdhogynem kiszorítják Harry Potter örökös és állandó problémáját, tudniillik azt, hogy le kell győznie Voldemortot, minden idők leggonoszabb sötét mágusát. A három főszereplő közül kettő erősen vonzódik egymáshoz, azonban inkább más – jóval rámenősebb – iskolatársak karjaiban kötnek ki (Hermione csak egy randi erejéig, Ron némileg hosszabb távon). Harry pedig, csak hogy ne unatkozzon, rádöbben: neki Ron húga, Ginny tetszik. Míg Ron és Hermione egymásra nem találása éppen azért hihető, mert ők mindketten visszafogottnak tűnnek, szégyenlősen elhallgatják érzéseiket, és egy-egy rámenősebb lány és fiú veti ki rájuk a hálóját, addig Harry és Ginny kapcsolata ugyancsak szerencsétlenül lett megoldva. Két-három alkalommal is ügyetlen klisékkel élnek az alkotók, hogy megakadályozzák a csókjukat. Ráadásul meglehetősen értelmetlennek tűnik, hogy miután egyértelművé vált, hogy mindketten akarják a dolgot (csak néhány kóbor halálfaló közbeszólt), Ginny mégis inkább egy másik fiúval kezd ki – mintha ezzel is csak elodázni akarnák a két szereplő egymásra találását.

A Harry Potter és a Félvér Herceg nagy előnye, hogy humoros. A képi és szövegbeli poénok, gegek uralják a filmet: a mű háromnegyede erről szól – igaz, a maradék egynegyed kifejezetten komor, tragikus. A forgatókönyvíró, Steve Kloves jól oldotta meg e minőségeknek a keverését, a vicces jelenetek közé egyre több és hosszabb komor rész kerül, így nem érzünk törést a sok nevetés után, amikor a nagyon is tragikus, végső jelenetekhez ér a történet. A film horrorisztikus kulcsjelenete és a barlang ugyan helyenként erősen emlékeztet A Gyűrűk Ura filmváltozatának bizonyos pillanataira – különös tekintettel a Gollamra hasonlító inferusokra –, de hatásosra sikeredett. A sok vicc között sajnos elvész néhány fontos mondat, amelyek a történet során később segítenék Harryt, hogy legyőzze Voldemortot – de bizonyára időben belecsempészik majd a szükséges információkat a következő filmekbe. A film legfőbb hiányossága azonban korántsem ez – különösen akkor, ha tartjuk magunkat a korábban leszögezett elvhez, és nem hasonlítjuk össze a könyvet a filmmel –, hanem azon a (gyerek)színészek tehetsége-tehetségtelensége –, akiknek meg kellene előttünk jeleníteni Harry Potter és barátai érzéseit.

A három főszereplő közül ebben a filmben a Harryt alakító Daniel Radcliffe a leggyengébb. Kulcsfontosságú jeleneteiben, először amikor erős fájdalmat okozó italt kell leerőltetnie a számára apa-figuraként megjelenő igazgató torkán, majd pedig amikor az ő halála miatt szomorkodik, s a gyilkosát üldözi, Radcliffe arcán nincs több néhány grimasznál, és az egyértelmű erőlködésnél, hogy átadja az érzéseit. Emma Watson Hermionéje továbbra is libácska (nem buta, hanem éppenséggel stréber liba), aki sajnos nem elég ügyes ahhoz, hogy maga akaszkodjon rá a fiúra, akivel járni szeretne – így marad neki csak a pityergés. Egyedül a Ront játszó Rupert Grint esetében látszott némi színészi játék, bár az ő feladata hálás volt, hiszen nagyon sok vicces jelenet, mondat volt neki köszönhető – humort pedig jóval könnyebb játszani, mint drámát. Hogy a dráma se lehetetlen, arról szerencsére a film nem egy, mellékszerepet játszó gyerek- vagy ifjú színésze biztosított minket: Tom Felton kiváló alakítást nyújtott Draco szerepében, hitelesen nagyképű, elszánt, majd rémült és ideges alakot formált meg. Hátborzongatóan jó a fiatal Voldemortot játszó két gyerek, Hero Fiennes-Tiffin és Frank Dillane, akik emlékezetessé teszik egy-egy rövidke jelenetüket. A felnőtt szerepeket játszó színészek pedig ebben a részben nagyrészt háttérbe szorulnak a kamaszodó, hormonjaikkal harcoló gyerekek mellett. Órai jelenet alig van, az iskola is főként csak arra való, hogy teret adjon a kamaszoknak, így tehát elmondhatjuk, hogy Alan Rickman, Maggie Smith vagy Michael Gambon alakítása a megszokotthoz hasonlóan élvezetes, de nem kiemelkedő.

Tudjuk, hogy bármit tesznek is le az alkotók az asztalra, a Harry Potter-filmeket tömegek fogják megnézni. A londoni és New Yorki-i premier napján annyian ültek be a filmre, hogy azonnal rekordot döntött bevétel szempontjából a Harry Potter és a Félvér Herceg, és Angliában még a bemutató után egy bő héttel is teltházasak ez előadások  – aki jó helyre akar jegyet, kénytelen előre megvenni. Külön öröm hát, hogy a film kellemes lett, és az ember – miután beletörődött, hogy ez a Harry Potter nem az a Harry Potter – úgy jöhet ki a moziból, hogy ismét jól szórakozott.


Harry Potter és Félvér Herceg
Színes magyarul beszélő angol-amerikai fantasy, 154 perc, 2008.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott .
Rendező: David Yates
Író: Joanne Kathleen Rowling
Forgatókönyvíró: Steven Kloves
Szereplők: Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint, Michael Gambon, Alan Rickman, Helena Bonham Carter, Jim Broadbent, Robbie Coltrane, Tom Felton, Maggie Smith