színház
2009. 08. 07.
Karmesterek kiszavazóshow-ja Szombathelyen
Bartók Szeminárium 2009.
Prózai szakos színházrendező hallgatóként tulajdonképpen semmi közöm nem volt eddig az operához. Tanultam róla, láttam néhány előadást, melyek nem voltak érdektelenek, maga a műfaj mégis meglehetősen távolinak és egzotikusnak tűnt. Ezért is örültem, mikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem ösztöndíjával részt vehettem a szombathelyi Bartók Szeminárium kéthetes rendezői kurzusán, melynek témája A kékszakállú herceg vára című operának színpadra állítása, vezetője pedig Kovalik Balázs volt.
A fesztivál komolyzenei körökben igen rangosnak számít, s ezúttal huszonötödik alkalommal rendezték meg, jubileumot ünnepelhettünk tehát. A fesztivál „főszereplője” Eötvös Péter zeneszerző-karmester volt, aki a szeminárium csaknem minden kurzusát figyelemmel kísérte, hihetetlen munkabírással dolgozott, és a karmester kurzus vezetése mellett arra is jutott energiája, hogy éjszakánként a helyi moziban vetített operafilmjeihez fűzzön érdekfeszítő kommentárokat.
Bár e sorok írója elsősorban a rendezői képzésbe nyert betekintést, mielőtt rátérnék az itt szerzett tapasztalataim megosztására, szót kell ejtenem a szeminárium sokrétűségéről. Nem sokkal érkezésem után ugyanis kiderült, hogy a rendezői képzés meglehetősen perifériális része a mesterkurzusnak, hiszen itt elsősorban zenészek jelennek meg. Nekem úgy tűnt, legtöbben hosszú évek óta ismerik egymást, minden nyáron részt vesznek a szemináriumon, s furcsálkodva, de kíváncsian tekintettek rám, aki az első napon bevallottam, hogy nem tudok kottát olvasni. (A kedvenc reakcióm erre a következő volt: „ezt el se tudom képzelni, annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet!”)
A szeminárium középpontját az úgynevezett Komplex Kékszakállú mesterkurzus jelentette, ennek célja röviden az volt, hogy elejétől a végéig megszólaljon Bartók operája, a kurzusban résztvevő énekesek, karmesterek, rendezők s a rendkívül alázatosan és pontosan dolgozó Savaria Szimfonikus Zenekar együttes munkájának eredményeképp. Mindez két hét alatt meglehetősen nagy vállalás, nem csoda, hogy gőzerővel folyt a munka csaknem minden téren. Különösen az énekeseket terhelték le, akik egyrészt Vajda Gergely karmester-zeneszerző vezetésével dolgoztak az opera egyes részein, másrészt aktívan részt vettek a rendezői képzésen mint színészek.
A karmesterek képzését Eötvös Péter vezette Vajda Gergellyel közösen. Elképesztően izgalmas volt látni, milyen lelkiismeretességgel és aprólékossággal dolgoznak a hallgatókkal, hiszen egy-egy mozdulat intenzitása, iránya, a kéztartás szöge, s ezernyi apró, csaknem alig látható gesztus nagymértékben befolyásolja az egész szimfonikus zenekar játékát. A karmesterek körében (akárcsak az énekeseknél) egyfajta „kiszavazóshow” rendszer működött, vagyis fokozatosan derült csak ki, melyikőjük vezényelhet a záró koncerten. Végül nyolcan maradtak, s a koncerten egymást váltva, szinte szó szoros értelemben egymás kezéből kivéve a pálcát vezényelték zökkenőmentesen a darabot. Bizonyítandó a fesztivál nemzetköziségét itt jegyzem meg, hogy a nyolc „győztes” karmester között volt német, ausztrál, magyar, olasz, brit és lengyel is.
A rendezői kurzust idén először hirdették meg. A fesztivál szervezőinek (s különösen Kovalik Balázsnak) mindenekelőtt azzal a problémával kellett megküzdenie, hogy kevesebb mint öt aktív résztvevője volt a mesterkurzusnak, s közülük is csak ketten rendeztek jelenetet a záró koncertre, a többieknek (az utolsó előtti napig úgy tűnt, nekem is) korábban el kellett utazniuk. Ez nagymértékben változtatott az eredeti koncepción, s a végig szcenírozott operaelőadás helyett mindössze két jelenetben „mozdultak meg” az énekesek, a többi részt „csak” énekelték.
A kurzus Kovalik Balázs darabértelmezésével, a zenés színházról és a rendezésről szóló alapos és érdekfeszítő előadásaival indult. Hamarosan kiderült számomra, hogy egy szinte mániákusan precíz és pedáns rendezőt ismerhetek meg a személyében, aki egy évvel az első próba előtt fejből megtanulja zenéstől a darabot, amit rendezni készül, s nincs olyan hangjegy vagy mondat, amiről ne lenne pontos elképzelése.
S az is világossá vált, hogy operát rendezni kifejezetten mazochista foglalkozás. A rendezőnek kétszer annyi az elemezni valója, hiszen a zene s a szöveg kölcsönösen befolyásolják, át- és újraértelmezik egymást. Képtelenség kizárólag az egyikkel foglalkozni, mert azonnal rengeteg kérdéssel szembesülünk, ahogy nekikezdünk a színpadra állításnak. Az operarendező nem számíthat annyira az énekesek önállóságára sem, mint azt a prózai színház rendezői megtehetik. Az énekesek többsége képtelen improvizálni, hiszen maga az éneklés és a zene olyannyira leköti őket, hogy alig tudnak másra koncentrálni. Az éneklés egyrészt elképesztő fizikai megterhelést jelent, másrészt az énekes egyszerűen nem bakizhat, hiszen a zene soha nem állhat meg. Ezért elképesztően kell összpontosítania, egyetlen hiba sem csúszhat be, nem eshet ki a zenéből egy pillanatra sem.
A rendezőnek tehát szinte minden gesztust pontosan be kell állítania, s kizárólag az egyszerű, lényegretörő instrukcióknak van helyük. Az opera világában ráadásul az a bevett gyakorlat, hogy a lerendelkezett előadást a próbafolyamat utolsó két hetében egészen egyszerűen „kiveszik” a rendező kezéből, s innentől a karmester válik az előadás alakítójává. Egyszóval az operarendező többszörösen hátrányos helyzetű a prózaival szemben. Bámulatos tehát az a hit és energia, ahogyan Kovalik a szakmájáról beszélt, s rendkívül szimpatikus volt egy mondata, miszerint: „nem kikerülni kell a problémákat, a lényeg éppen az, hogy ezekkel az akadályokkal együtt vagy azok ellenében tudjunk valamit létrehozni”.
A kurzus második felében az énekesekkel dolgoztunk, rövidebb jelenetekkel bíbelődtünk. Bár gyakorlott rendezőnek nem számítok, túl vagyok már néhány előadás megrendezésén, most azonban úgy éreztem magam, mintha életemben először rendeznék, s mindjárt egy Kleist-drámát raktak volna elém. Bartók operája (ugyancsak Kovalik Balázs szavaival élve) „minden operák esszenciája”, végtelenül sűrű, megszámlálhatatlan értelmezési lehetőséget kínáló mű. Egy hét alatt képtelenség tehát akár egyetlen jelenetét is „készre csinálni”, célom nem is ez volt, hanem a zenés színházzal és az énekesekkel való megismerkedés, s ez többé-kevésbé sikerült is. Kovalik részt vett a próbákon, s rendkívül praktikusan, személyre szabottan adott instrukciókat nekünk. Hasonló profizmussal „rendezte meg” a záró koncertet, a szombathelyi sportház szocreál betonszörnyetegéből egyszerű világítási eszközök segítségével esztétikus koncerttermet varázsolva.
Magyarországon nem igazán létezik ehhez a kurzushoz hasonló oktatás, márpedig égető szükség volna a Kovalik Balázs-féle rendezőkre, hogy az opera műfaja közelebb tudjon végre kerülni a színházhoz, s ne csak és kizárólag a zenéről szóljon. Rendkívül hasznosnak és hiánypótlónak bizonyult ez a két hét tehát, s remélem, nem utolsó alkalommal rendezték meg a rendezői képzést.
Végezetül egy jó tanács azoknak, akik Szombathelyre látogatnak. Figyeljék meg alaposan az égboltot. Ebben a városban az ég ugyanis nem domború, s a felhők szinte a háztetőket súrolják. Tessék végignézni egy naplementét, komponálhatta volna Eötvös Péter is, nekem legalábbis ez járt a fejemben a főtéren állva alkonyatkor.
Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál
"Zene és Színpad"
Szombathely, 2009. július 6-18.
Bár e sorok írója elsősorban a rendezői képzésbe nyert betekintést, mielőtt rátérnék az itt szerzett tapasztalataim megosztására, szót kell ejtenem a szeminárium sokrétűségéről. Nem sokkal érkezésem után ugyanis kiderült, hogy a rendezői képzés meglehetősen perifériális része a mesterkurzusnak, hiszen itt elsősorban zenészek jelennek meg. Nekem úgy tűnt, legtöbben hosszú évek óta ismerik egymást, minden nyáron részt vesznek a szemináriumon, s furcsálkodva, de kíváncsian tekintettek rám, aki az első napon bevallottam, hogy nem tudok kottát olvasni. (A kedvenc reakcióm erre a következő volt: „ezt el se tudom képzelni, annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet!”)
A szeminárium középpontját az úgynevezett Komplex Kékszakállú mesterkurzus jelentette, ennek célja röviden az volt, hogy elejétől a végéig megszólaljon Bartók operája, a kurzusban résztvevő énekesek, karmesterek, rendezők s a rendkívül alázatosan és pontosan dolgozó Savaria Szimfonikus Zenekar együttes munkájának eredményeképp. Mindez két hét alatt meglehetősen nagy vállalás, nem csoda, hogy gőzerővel folyt a munka csaknem minden téren. Különösen az énekeseket terhelték le, akik egyrészt Vajda Gergely karmester-zeneszerző vezetésével dolgoztak az opera egyes részein, másrészt aktívan részt vettek a rendezői képzésen mint színészek.
A karmesterek képzését Eötvös Péter vezette Vajda Gergellyel közösen. Elképesztően izgalmas volt látni, milyen lelkiismeretességgel és aprólékossággal dolgoznak a hallgatókkal, hiszen egy-egy mozdulat intenzitása, iránya, a kéztartás szöge, s ezernyi apró, csaknem alig látható gesztus nagymértékben befolyásolja az egész szimfonikus zenekar játékát. A karmesterek körében (akárcsak az énekeseknél) egyfajta „kiszavazóshow” rendszer működött, vagyis fokozatosan derült csak ki, melyikőjük vezényelhet a záró koncerten. Végül nyolcan maradtak, s a koncerten egymást váltva, szinte szó szoros értelemben egymás kezéből kivéve a pálcát vezényelték zökkenőmentesen a darabot. Bizonyítandó a fesztivál nemzetköziségét itt jegyzem meg, hogy a nyolc „győztes” karmester között volt német, ausztrál, magyar, olasz, brit és lengyel is.
A rendezői kurzust idén először hirdették meg. A fesztivál szervezőinek (s különösen Kovalik Balázsnak) mindenekelőtt azzal a problémával kellett megküzdenie, hogy kevesebb mint öt aktív résztvevője volt a mesterkurzusnak, s közülük is csak ketten rendeztek jelenetet a záró koncertre, a többieknek (az utolsó előtti napig úgy tűnt, nekem is) korábban el kellett utazniuk. Ez nagymértékben változtatott az eredeti koncepción, s a végig szcenírozott operaelőadás helyett mindössze két jelenetben „mozdultak meg” az énekesek, a többi részt „csak” énekelték.
A kurzus Kovalik Balázs darabértelmezésével, a zenés színházról és a rendezésről szóló alapos és érdekfeszítő előadásaival indult. Hamarosan kiderült számomra, hogy egy szinte mániákusan precíz és pedáns rendezőt ismerhetek meg a személyében, aki egy évvel az első próba előtt fejből megtanulja zenéstől a darabot, amit rendezni készül, s nincs olyan hangjegy vagy mondat, amiről ne lenne pontos elképzelése.
S az is világossá vált, hogy operát rendezni kifejezetten mazochista foglalkozás. A rendezőnek kétszer annyi az elemezni valója, hiszen a zene s a szöveg kölcsönösen befolyásolják, át- és újraértelmezik egymást. Képtelenség kizárólag az egyikkel foglalkozni, mert azonnal rengeteg kérdéssel szembesülünk, ahogy nekikezdünk a színpadra állításnak. Az operarendező nem számíthat annyira az énekesek önállóságára sem, mint azt a prózai színház rendezői megtehetik. Az énekesek többsége képtelen improvizálni, hiszen maga az éneklés és a zene olyannyira leköti őket, hogy alig tudnak másra koncentrálni. Az éneklés egyrészt elképesztő fizikai megterhelést jelent, másrészt az énekes egyszerűen nem bakizhat, hiszen a zene soha nem állhat meg. Ezért elképesztően kell összpontosítania, egyetlen hiba sem csúszhat be, nem eshet ki a zenéből egy pillanatra sem.
A rendezőnek tehát szinte minden gesztust pontosan be kell állítania, s kizárólag az egyszerű, lényegretörő instrukcióknak van helyük. Az opera világában ráadásul az a bevett gyakorlat, hogy a lerendelkezett előadást a próbafolyamat utolsó két hetében egészen egyszerűen „kiveszik” a rendező kezéből, s innentől a karmester válik az előadás alakítójává. Egyszóval az operarendező többszörösen hátrányos helyzetű a prózaival szemben. Bámulatos tehát az a hit és energia, ahogyan Kovalik a szakmájáról beszélt, s rendkívül szimpatikus volt egy mondata, miszerint: „nem kikerülni kell a problémákat, a lényeg éppen az, hogy ezekkel az akadályokkal együtt vagy azok ellenében tudjunk valamit létrehozni”.
A kurzus második felében az énekesekkel dolgoztunk, rövidebb jelenetekkel bíbelődtünk. Bár gyakorlott rendezőnek nem számítok, túl vagyok már néhány előadás megrendezésén, most azonban úgy éreztem magam, mintha életemben először rendeznék, s mindjárt egy Kleist-drámát raktak volna elém. Bartók operája (ugyancsak Kovalik Balázs szavaival élve) „minden operák esszenciája”, végtelenül sűrű, megszámlálhatatlan értelmezési lehetőséget kínáló mű. Egy hét alatt képtelenség tehát akár egyetlen jelenetét is „készre csinálni”, célom nem is ez volt, hanem a zenés színházzal és az énekesekkel való megismerkedés, s ez többé-kevésbé sikerült is. Kovalik részt vett a próbákon, s rendkívül praktikusan, személyre szabottan adott instrukciókat nekünk. Hasonló profizmussal „rendezte meg” a záró koncertet, a szombathelyi sportház szocreál betonszörnyetegéből egyszerű világítási eszközök segítségével esztétikus koncerttermet varázsolva.
Magyarországon nem igazán létezik ehhez a kurzushoz hasonló oktatás, márpedig égető szükség volna a Kovalik Balázs-féle rendezőkre, hogy az opera műfaja közelebb tudjon végre kerülni a színházhoz, s ne csak és kizárólag a zenéről szóljon. Rendkívül hasznosnak és hiánypótlónak bizonyult ez a két hét tehát, s remélem, nem utolsó alkalommal rendezték meg a rendezői képzést.
Végezetül egy jó tanács azoknak, akik Szombathelyre látogatnak. Figyeljék meg alaposan az égboltot. Ebben a városban az ég ugyanis nem domború, s a felhők szinte a háztetőket súrolják. Tessék végignézni egy naplementét, komponálhatta volna Eötvös Péter is, nekem legalábbis ez járt a fejemben a főtéren állva alkonyatkor.
Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál
"Zene és Színpad"
Szombathely, 2009. július 6-18.
Szerzők
-- Laboda Kornél --
