Friss tészta- és lisztillat fogad, amikor a nézőtérre érkezünk az Erkel Művelődési Központban. A függöny felhúzva, míg várunk a kezdésre, bőven van idő arra, hogy a részletekbe menően kidolgozott, míves díszletet szemléljük. Két régies pizzériát látunk, amelyek elrendezésükben egymás tükörképei, hatalmas nyújtódeszkával fedett asztal, hátul sütő, mellette magasba nyúló polcrendszer. Csak ezeknek a polcoknak a tartalma különbözik. Van itt csontváz, babakocsi, kisebb-nagyobb kiürült fiolák, egy óramű, melynek számlapját már sutba (vagyis az asztal alá) vágták – se szeri, se száma az apró utalásoknak a történetre, amelyeket órákon át lehetne egyesével és együtt is elemezni, ha az alkotók hagynának nekünk időt. De nem hagynak, hanem rövidesen belekezdenek a játékba.

A szereplők felsorakoznak, néhány másodpercig némán állnak, így mutatják meg magukat a nézőknek. Jobbra a Capulet, balra a Montague család pizzázója, keskeny ösvény választja el őket – járás a színészeknek, átjáró a szereplőknek. A csaknem negyedórás, fergeteges nyitójáték magában foglalja s tökéletesen kiteljesíti a történet prológusát és nyitó jelenetét is. Igazi, vérbő, olaszos versengést láthatunk, amely egyre jobban elfajul, nem mellőzve a meglehetősen egyértelmű szexuális célzásokat sem. Ezt szakítja félbe a Herceg érkezése, aki előveszi az öreg Capuletet és Montague-t, és egyértelmű az ironikus felhang Capulet szavai mögött: „Az ítélet szól éppugy Montague-ra, mint jómagamra. Nem lesz tán nehéz vén napjainkra békében maradnunk.” Dehogynem lesz nehéz!

A litván Rómeó és Júlia éppen olyan, amilyennek a biztató kezdet ígéri: első pillanattól az utolsóig kidolgozott, átgondolt. Minden szereplő a helyén van, mindegyiknek van egy hihetetlenül részletesen kidolgozott saját jelleme, története, amelyet mindegyikük következetesen hoz mindvégig az előadásban. A Dajka nemcsak az egy-két viccet mesélő jelenetében komédiázik, hanem végigkíséri a történetet, s már-már abszurditásig vitt humorral fűszerezi. (Kiváló pillanat például az, amikor Capuletné kérésére, hogy hagyja magára Júliával, felkapja hatalmas bőröndjét, és azzal és sértett önérzetével együtt akar végleg távozni.) Benvolio itt csak a nevében jóakaratú, egyébként méltó párja Mercutio és Rómeó kettősének: csaknem összeverekszik Tybalttal, ugyanúgy viccelődik, ugyanolyan kétértelmű tréfákat gyárt, mint barátai, s odaadó, megértő figyelem helyett alaposan kikacagja a szerelméről szónokló Rómeót. Mercutio tehát nem emelkedik ki barátai közül, hanem velük egyenrangú, jókedvű ifjú. Mercutio tehát nem emelkedik ki barátai közül, hanem velük egyenrangú, jókedvű ifjú. Amikor pedig Tybaltot hergeli, a mediterrán macsó stílust homoerotikus jelzések sora is kiegészíti.

Paris kívülálló, a Herceg öltönyös barátja – és vakvezetője – aki igyekszik kiállni a próbát, és helyesen meggyúrni a tésztát, amelyet Capulet elé tesz, de inkább teszi nevetségessé magát, minthogy bizonyítana. Persze az egyszerű pizzasütő család a világért sem utasítaná el ennyi miatt a kérőt: mélységesen meg vannak hatva, hogy éppen az ő lánykájukra vetett szemet, csaknem szívrohamot kapnak, amikor Paris Tybalt halála miatt elhalasztaná az esküvőt. Júlia se bánja a kérő közeledését. Egyébként is tűzről pattant menyecske ő, nem rejtegetett szende szűz – így válik hitelessé később az az erő és kitartás, amellyel végigcsinálja saját maga megmérgezését, majd az öngyilkosságot is. Részt vesz az előadás elején a torzsalkodásban, s az, hogy Rómeó idáig nem vetett szemet rá, csakis a balga ifjú vakságának tudható be. Rómeó ugyanis szeret szerelmest játszani, és először nagyon megijed a gondolatra, hogy egy-két ölelésért el kellene vennie Júliát – később azonban felnő szerepéhez, s valódi szerelemmel követi a lányt. A Herceg vak figurája jól kifejezi azt, hogy bár néha, amikor már eszkalálódik a vita, előugrik, és dörgedelmes parancsokat ad, büntet, ám valójában nem látja, nem nézi ő ezt a harcot a két család között – nem is csoda, hogy sosincs ott, hogy csírájában fojtsa el a bajt.

A két pizzéria között futó síneken időnként hatalmas dagasztótálat gördítenek be. Fürdőkád ez, fotel, a harc eszköze vagy közös sír – mikor mire van szükség. De ahogy az első felvonás végén, Rómeó és Júlia esküvője után forog, nyikorgó hanggal, egyetlen erős reflektorral megvilágítva, úgy érezzük, mintha a végzet kerekeit látnánk. A tál ekkor azt jelképezi, hogy ezzel a friggyel a két fiatal, sőt a két család sorsa is örökre összekeveredett, eggyé vált. Ugyanilyen, ha nem fontosabb jelkép a liszt, amelyet a szereplők az első perctől fogva tonnaszámra szórnak szét a színpadon. Ezen gyúrják a tésztát, ebben fürdenek, ebben pihennek. Tybalt és Mercutio rituálisan mosnak benne kezet, hogy aztán, amikor a komédiából tragédia lesz, ezzel fessék fehérre az arcukat – s halotti maszkjukkal végig ott álljanak a színpadon, figyelemmel kísérve, a többiek útját az elkerülhetetlen, a halál felé.

Amilyen hangosan és viccesen kezdődik a litván Rómeó és Júlia, olyan komoran ér véget. A gyermekek halála után a család nem tud, nem képes tovább élni. Ahogy korábban, a Mercutio halálától lesújtott Benvolio, úgy festi most mindenki fehérre az arcát, választja inkább önként a halált, nem a Shakespeare-nél ígért, egymással megbékélő, csendes életet. Szép, szívszorító zárása ez Oskaras Korsunovas előadásának, olyan kép, amelyet sokáig nem felejt majd el a néző.

Méltán díjazott a litván társulat előadása, amely Shakespeare legismertebb tragédiáját teszi végtelenül szórakoztatóvá és viccessé anélkül, hogy elbagatellizálná a történet végét, a szerelmesek halálát. Tökéletes egyensúlyt teremt komédia és tragédia között, és olyan finoman oldja meg az átmenetet, hogy a néző alig-alig tudja meghatározni, hogy mikor hagyta abba a kacagást, s kezdte sajnálni a szereplőket. Nagyszerű, hogy végre Magyarországon is látni lehetett ezt a kiváló produkciót, amely kétségkívül az idei Shakespeare Fesztivál egyik, ha nem a legerősebb előadása volt.

Shakespeare: Rómeó és Júlia

Rendező: Oskaras Korsunovas

Rasa Samuolyte
Gytis Ivanauskas
Saulius Mykolaitis
Dainius Kazlauskas
Darius Gumauskas
Dalia Micheleviciute
Vaidotas Martinaitis
Vesta Grabstaite
Remigijus Bilinskas
Arvydas Dapsys
Dainius Gavenonis
Egle Mikulionyte
Arunas Sakalauskas
Rytis Saladzius

Díszlet: Jurate Paulekaite
Dramaturg: Leonidas Donskis
Jelmez: Jolanta Rimkute
Zene: Antenas Jasenka
Világítás: Eugenius Salabiauskas

2009. július 11.
Gyula
V. Shakespeare Fesztivál 2009.

Fotók: Kiss Zoltán