Szűk spektrumon ugyanis rejtve marad a változatosság, a filmnyelvi kísérletező kedv, a dokumentumfilmes módszertant illető rugalmasság és a téma iránti személyes elkötelezettség szülte speciális nézőpontok sora. Egy széles merítésben mindez igenis fellelhető, a hibákból és az elmulasztott lehetőségekből pedig filmes és emberi szemmel is csak tanulni lehet.

A Magyar Filmszemle dokumentumfilmes szekciójáról és a Budapesten megrendezett Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról már születtek összefoglaló szövegek a PRAE.HU oldalain (ezek a linkekre kattintva olvashatóak). A szintén budapesti központú Dialëktus Európai Dokumentum- és Antropológiai Filmfesztiválon és a győri főhelyszínű Mediawave Fényírók Fesztiválján szerzett élmények tovább árnyalják a képet.

A Mediawave-en látható, 8 filmből álló rövid dokumentumfilmes mezőnyből válogatunk először. A rövid doku nemcsak azért remek forma, mert nem kell nagyjátékfilmes időtartamban elszenvedni annak a következményeit, ha az alkotó mellényúlt, hanem azért is, mert ideális lehetőséget biztosít a dokumentumfilmesnek arra, hogy kísérletezzen. Szabadon kereshesse a világban megtalált tárgyához leginkább illő formát, markánsabban fejezhesse ki személyes viszonyát és alkotói szándékát, sőt, könnyedebben kezelje magát a tárgyat is, tudva, hogy nem muszáj tanulmányt késztenie, küldhet képeslapot is arról, amit a világban észrevett és fontosnak tartott.
 
A Mediawave-en a spanyol Asämara, a magyar Letűnt világ, a francia Új bőr és az orosz Felszállás című dokuk a világ és a világűr különböző tájaira kalauzoltak el, és egymástól nagyon eltérő nyelven szólították meg a nézőt, mégis van bennük annyi közös, hogy keveset, vagy egyáltalán nem magyaráznak, inkább megmutatnak – a képek és filmre vett életjelenetek segítségével számolnak be arról, ami a filmest megérintette.

Jon Garano és Raúl López az Asämarában lírai jelentést készített az afrikai gyermekek mindennapjairól, akik a nem gyermeknek való közegben nem gyereknek való munkát végeznek. A film eszünkbe juttathatja a 2008-as Magyar Filmszemlén bemutatott Another Planet – Másik bolygó című hosszú dokumentumfilmet, ami a világ négy helyszínén mutatta meg a gyerekek abszurditásig menően méltatlan helyzetét. A Másik bolygó az empatikus figyelem filmje volt, nem a rettenetre koncentrált, hanem arra, hogyan dolgozik a lelemény, hogyan csillan az öröm, hogyan kifejezhető a fájdalom – hogyan gyerek az, aki nem a modern, nyugati társadalmakba született. Az Asämara ennél kevesebb, és nem csak a rövidsége miatt. Túlságosan is szép képei nem jutnak közel a lényeghez, a gyermekek mindennapjai National Geographic csatornára illő útifilmmé színesednek. Egészen addig a pillanatig fenntartja magát a hiányérzet, amíg meg nem találja a film a tökéletes tárgyat: a gyerekek fociznak. Játszanak, nem olyan körülmények között, de pontosan olyan felszabadultan, mint a világon bárhol. Ebben megjelenik valami mélyen igaz dolog – egy nem csak az afrikai gyerekekre, hanem az Emberre jellemző tulajdonság: ösztönösen ragaszkodunk a játék öröméhez.

Nemes Gyula, a Letűnt világ rendezője (interjú itt) operatőrével és állandó alkotó társával, Dobóczi Balázzsal 10 évig forgatott a Budapest szívében található félszigetről, a Kopaszi gátról. Tíz év felvételei a vágó, Martin Blažiček munkája nyomán formálódtak egyszerű és pontos, a részletekre figyelő kompozícióvá, hogy valódi nosztalgia jelenjen meg a vásznon és a nosztalgia érzése alakuljon ki a nézőben: az eltűnt időt nem lehet jelenvalóvá tenni. A Letűnt világ három tartalmi egységre bontható. A Kopaszi gát hétvégi-délutáni lakóinak mindennapjairól készített képeket a bungalók ledózerolása, a kacattá és szemétté váló emlékek elégetése követi. Majd az addig fekete-fehérben pergő képek színesre váltanak, és jön az állásfoglalás: a szemünk előtt veszett el valami, egy kis külön világ, aminek a helyén egyenbungalók épülnek – erre visz a globális fejlődés. Jó ez nekünk? Meg tudjuk őrizni a múltból azt, amitől önmagunk maradunk?

A rövid dokumentum szekcióban a legátütőbb élményt számomra – és itt fontos, hogy személyes módszertani és formai preferenciáról is szó van – a francia Clara Elalouf 13 perces, szintén szövegmentes, de a vizuális kommentárt mégsem nélkülöző etűdje jelentette. Az Új bőr című film egy közfürdő mindennapjaiba vezet be, a számunkra idegen köztisztasági és egyben közösségi-kulturális intézmény hétköznapjai praktikus cselekvéseket, önkéntelenül is árulkodó gesztusokat megfigyelő és megmutató képsorokon elevenednek meg. A meglesett és filmre vett mozdulatok emberi sorsokról libbentik fel egy pillanatra a titkok leplét.  Végül a kabinokba alul bekémlelő kamera végtelenül hosszú kocsizása foglalja össze és értelmezi az addig látottakat, elemelve a konkrétat, általános érvényűvé tágítva a képet. A 13 perces film egy kultúra eredetileg spirituális jelentőségű, mára gyakran szociális kényszer szülte rítusát mutatja meg, miközben felskicceli egy társadalom, sőt, az emberiség csoportképét, melyben a közfürdő látogatói, a sokféle ember mind külön világ, mind külön magány, mégis ugyanannak az egésznek a része.

A most bemutatott négy rövidfilm leggyengébb darabja különösképp az volt, amelyiktől a legtöbbet várhatta a néző: a Felszállás című orosz doku. Pavel Medvedev filmje az űrkutatásban élen járó trió, Oroszország, Amerika és Kína eredményeit idézte fel, természetszerűleg az orosz vonalra koncentrálva (ehhez fűződik tényközlő, kissé ironikusnak ható múzeumi tárlatvezetés). Bár a privát és hivatalos forrásokból összegyűjtött hatalmas archív anyag a kutatás lépéseiről, az asztronauták kiképzéséről, a végzetes hibákról lehengerlő, és az archívokból komponált montázsfolyam is látványos, az egész túl hosszúra nyúlik, és nem válik világossá a cél. A kontrasztként szolgáló, a megalomán tudományos és hatalmi törekvések árnyoldalát mutató képek lötyögősen illeszkednek, elvesztik hangsúlyukat.

Mindazonáltal szórakoztató és döbbenetes, hogyan próbált meg az Ember kijutni a világűrbe, körülbelül olyan látványt nyújtó technikai bázisban bízva, mint amilyet a korai science-fiction filmekben láthatunk. És ha fikcióról van szó, legföljebb megmosolyogjuk a dolgot, de ha emberélet forog kockán, már elgondolkodunk: a haladás és a világ birtokbavétele azt követeli, hogy ne vegyünk tudomást saját fizikai-érzelmi-erkölcsi határainkról.

MEDIAWAVE - FÉNYÍRÓK FESZTIVÁLJA
ANOTHER CONNECTION
2009 GYŐR
www.mediawave.hu