„Nyári zápor fűszere a földnek” – gondoltam, bár a talaj képtelen volt  arra, hogy azonnal felszívja a délutáni vízözönt. Állt a víz a pattanó rózsa körül, ami szállásadónőm szerint pontban este fél kilenckor bont szirmot olyan gyorsasággal, hogy a természeti szenzáció szabad szemmel is látható. Hogy milyen volt, nem tudom, mert éppen akkor azt néztem, ahogy egy férfi és egy nő a kopott perzsaszőnyegre lép – nem sokkal azután, hogy elfogyasztottam egy tányér hideg meggylevest és pertut ittunk a vendéglőssel. „Sajnálhatod, hogy kihagytad” – bólongtam borzongva a biedermeier cukrászdában, ahol a telet sejtő zöld teának sült alma íze volt.

De ki az a „te”?  Ki beszél kinek, illetve kiről? – szól a szonettciklus értelmezésének évszázados kérdésfeltevése. Bár az eredeti, 154 szonettből álló gyűjteményben a megszólítások és a névmások mindössze húsz versben utalnak férfire és hét versben nőre, Shakespeare szonettjeinek legismertebb olvasata mégis két szerelem életrajzi alapozású regényét beszéli el. A hagyományos értelmezés szerint a ciklus első, nagyobbik része (1-126) egy előkelő fiatal férfihez, a második része pedig a „Fekete hölgyhöz" (127-152) szól (míg a két utolsó szonett a ciklus általános lezárásaként olvasható). A XVIII. század vége, a Shakespeare-szonettek reneszánsza óta számos elmélet látott napvilágot arról, hogy ki rejtőzik az „ifjú” és a „hölgy” mögött. A férfi megszólított esetében a találgatások sora Shakespeare arisztokrata mecénásaitól (Southampton, Pembroke) egészen I. Erzsébet királynőig terjed (akit uralkodóként megilletett a hímnem). A titokzatos „Fekete hölgy” mögött pedig a kutatók hol Shakespeare szeretőit, hol a feleségét vélték felfedezni. A legutóbbi, magyar nyelven bemutatott szonett-előadás, amelyre éppen a gyulai Shakespeare Fesztivál keretében került sor 2005-ben (Ki volt Mr. W.H. és ki volt a fekete nő? Benedek Miklós rendezésében), már a címében is arra utal, hogy Shakespeare szerelmi életének szereplői elevenednek meg az előadásban.

 

Peter Brook rendezése elszakad mind a ciklus regényes-életrajzi értelmezésétől, mind a hagyományos „ifjú”, „Fekete hölgy” beosztástól, mind a versek sorrendjétől. A huszonhét szonettből álló előadás két színészre, egy férfire (Bruce Myers) és egy nőre (Natasha Parry) épít az üres térben elhelyezett szőnyegen. Az előadás dinamikáját a szőnyegen szimmetrikusan elhelyezett öt szék közötti mozgás adja (két szék áll a hátsó, két szék asztalkával a középső, valamint egy szék középen az első sorban). A magyar fordítást a színpad feletti kijelzőn követhetjük, és ott jelenik meg a Brook által adott négy tematikus alcím is, ami a huszonhét szonettet  négy csoportra bontja. A játékot Parry indítja a 15., majd Myers a 19. szonettel, amit Parry követ a 30., majd Myers kontrázik a 64. szonettel. Ebben az első, Falánk idő elnevezésű részben a színészek a nézők felé fordulva ülnek a széken, és a szonettek monológként hangzanak el. Myers és Parry látszólag nem teremtenek egymással kapcsolatot, hiszen egymás mellett „elbeszélve”, párhuzamosan léteznek a térben. Élményük az idő és a szerelem kapcsolatáról azonban ugyanaz, ami egymást tükrözve jelenik meg.

A második, Elválás című részben megtörik a szimmetria és a statikusság; már nemcsak a nézőkhöz, hanem egymáshoz is beszélnek, és míg Parry ül, addig Myers áll, és fordítva. A harmadik szekcióban, a Féltékenységben, amely a legdrámaibb és a leghosszabb rész, dinamikussá válik a mozgás, és a szonettek közötti dialogicitás is itt a legélénkebb. A rendezés az egymásnak felelgetést a mozgásban is megjeleníti: a szonettek nemcsak elhangzanak, hanem a színészek papírra is vetik a verseket, majd egy asztalitenisz mérkőzéshez hasonló, oda-vissza játékban szonetteket „passzolnak” a másiknak egyre fokozódó szenvedéllyel.

Az utolsó rész, a Legyőzött idő már az egymásba fonódás gesztusait hordozza. Egyrészt bár a 145. szonett Bruce Myersé, a benne háromszor megidézett női hangot (a „Szívem gyűlöl” ismétlődő mondatot) Natasha Parry szólaltatja meg. Másrészt az utolsóként elhangzó 116. szonettet („Nem igaz: – hű lelkek násza nem ismer / Akadályt!”) összebújva, felváltva ketten mondják, majd kézen fogva hagyják el a szőnyeget. A Brook-ciklus drámai íve először a monologikusságban érzékelhető egyedüllétet köti össze a „falánk idő” tapasztalatával a széken ülő öregek képében. Így jut el a végén a testi és a verbális összekapcsolódásig, a szerelem időt legyőző, álló pozíciójú, örökifjú élményéig. Nem véletlenül nevezi Patrice Pavis Brookot az utolsó humanista rendezőnek.

Az előadást záró, a szerelem által legyőzött „falánk idő” képzete azonban mégsem egy lineárisan haladó szerelmi üdvtörténetet vázol fel. Sokkal inkább szól a színház létmódjáról mint teremtő emlékezetről. A huszonhét darabos ciklus dramaturgiai íve ugyanis megfordítja azt az időbeli és oksági sorrendet, miszerint előbb leszünk szerelmesek, mint megélnénk a szerelem elmúlását, hogy előbb vagyunk fiatalok, mint öregek, vagy hogy az eseményekre való emlékezés leginkább a történések után szokott következni. Brook szonett-rendezése az emberi tapasztalás (így a szerelem) „itt és most” élményét az emlékezésben látja megteremthetőnek, emlékezés nélkül pedig nemlétezőnek.

Ennek két meghatározó színházi jelzése van. Az egyik a színészek idős kora, a másik pedig az ehhez szorosan kapcsolódó, megrendezett „szövegfelejtés”. Amikor Myers először akadt meg a szövegben, és pillantott bele a kezében tartott cédulákba, hogy puskázzon, zavarban éreztem magam a felkészületlenség láttán. Azonban az egyszeri „bakiból” ismétlődő jelenség fejlődött ki, és Parry is csatlakozott a felolvasáshoz az asztalkán tartott szonett-könyvből. Nehezen hihető, hogy a fejenként egy tucat szonett megtanulása gondot jelentett volna a két tapasztalt színésznek (akik az 1970-es évektől dolgoztak együtt Brookkal Párizsban), mint ahogyan azt Nánay István érzékeli. Értelmezésem szerint inkább arról van szó, hogy amire emlékezünk, az van, amit elfelejtünk, az nincs, hiszen a színészeket „kisegítő” cédulák nélkül sem az előadás, sem a szerelem nem történt volna meg abban a formában, ahogyan a cédulák „segítségével” végül megszülettek.

Az előadás, amely látszólag töretlen ívet vázol fel a  „falánk idő” -től a „legyőzött idő”-ig, saját médiumában, a színész testében kérdőjelezi meg az idő legyőzhetőségét. Ezt érzékeltetve Myers a Féltékenység részben színpadias módon ereszkedik térdre a szerelmes férfi konvenciójának megfelelően, és amikor Parry ellöki, Myers ügyetlenül esik hátra. Ha úgy tekintjük, hogy a szonettek az írás mesterségét metaforizálják mint az idő legyőzésére tett kísérletet, úgy a színészmesterséggel is hasonló történik Brook színpadán. A színészek úgy tesznek, hogy eljárt  felettük az idő: kopik a memória, fárad a test.

Hogy egy mérkőzést biztosan megnyertek az idő ellen, az abban mutatkozik meg, hogy a színészek korának meghatározottsága ellenére sem alakultak ki egyértelmű fiatal vagy öreg karakterek. Fiatal, az idővel küzdő szerelmesek ők, vagy az emlékezésben megfiatalodó, a szerelmet újraélő öreg pár? Egyeltalán el lehet-e dönteni például, hogy a Féltékenység lázas levélváltása szerelmi indíttatású vagy költői? Esetleg színészi verseny folyik a két szereplő között? Ki bírja tovább? Ki a jobb költő / színész / szerelmes? Hogyan értelmezzük a színpadon lévő harmadik szereplő, Franck Krawczyk zenész jelenlétét a színpadon? Ő a régi barát (az örök harmadik) vagy fiatalkori önmaguk, esetleg maga a testet öltött emlékezet, aki végigkíséri őket ebben a színházi órában? Brook színháza felteszi, de nem válaszolja meg helyettünk ezeket a kérdéseket. Színházi búcsúnak is klasszis.

William Shakespeare: Szerelem a bűnöm
(Love is my Sin)
Szonettek
Fordította: Szabó Lőrinc

Bruce Myers és Natasha Parry
Zenész: Franck Krawczyk

Rendező: Peter Brook

1. rész: Falánk idő
15., 19., 30., 64. szonettek

2. rész: Elválás
57., 97., 50., 44., 27., 49., 87. szonettek

3. rész: Féltékenység
149., 147., 120., 93., 92., 138., 61., 110., 129., 142., 90., 145. szonettek

4. rész: Legyőzött idő
71., 146., 60., 116. szonettek

2009. június 30.
Erkel Ferenc Művelődési Központ, Gyula

Párizsi bemutató: 2009. április
A párizsi Théâtre des Bouffes du Nord előadása