zene
A posztmodern ikon, a botrányművész, a fogyasztói társadalom és az egyházak legfőbb bírálója, a Sátán földi helytartójának kikiáltott rocksztár is fellépett a soproni Volt fesztiválon. Bár ne tette volna.
Mert bár fanatikus hívei agresszívan betömörültek a fesztivál nagyszínpada előtti sorokba, s kevés eséllyel lehetett volna közéjük férkőzni sérülések nélkül, mégsem szólt itt semmi akkorát, mint arra felkészítettek. Messze nem a „feketeséget” tolta emberünk a színpadról, mint azt Kiss Tibor, a Mansonék előtt játszó Quimby frontembere pikírten megjegyezte, amikor egyre több festett arcú MM-imitátor került még koncertjük alatt az első sorokba, hanem a beígért „odabaszás” helyett csak végtelen unalmat, kiüresedettséget és megfáradtságot sugárzott Brian Hugh Warner színpadi jelenléte. (Meglehet, valóban meghallgatásra találtak az imák, eredményes volt a programmal egy időben tartott szentségimádás – ezúton is jelzem minden egyház képviselőjének, ettől aztán végképp nem kell senkit és semmit félteni.)
Lehet arra hivatkozni, hogy egy fesztiválkoncert nem alkalmas a „valódi” show bemutatására, ám amit kaptunk, akkor is igen kevés: a minimalista díszletezés elé nevetséges fekete függönyt gördítettek, mely csak az énekes első megszólalásakor hullott le, a háttérre vetített képek is unalmasak és már-már banálisak voltak (például az amerikai nemzeti lobogó csillagai helyén dollárjelek tűntek föl, melyek később átalakultak svasztikákká), a zenekarba idén gitárosként visszaigazoló Twiggy Ramirez D.-t, a vámpírvadászt felidéző, széles karimájú kalapja egyenesen ciki volt.
És ez még messze nem minden, hiszen maga a jócskán elhízott Manson sem tudta hozni azt a formáját, melyért akár még 2000-ben is megőrülhetett volna bárki. Csak egy fáradt és beteg embert láttam erőtlenül énekelni, aki eközben próbál úgy tenni, mintha – de ehhez szüksége volt arra, hogy minden szám után, olykor számok közben is eltűnjön a többnyire jótékonyan bújtató sűrű füstfelhőben, hogy az oxigénmaszkot használhassa. (Na hja, a Sátán is ember…)
A műsorban a korábbi slágerek és antislágerek domináltak: The Dope Show, Rock is Dead – de talán az sem meglepő, hogy mindmáig egy feldolgozás, a Sweet Dreams a zenekar legnagyobb slágere, mely ezúttal is elhagyhatatlan volt, ám meglehetősen kurtán-furcsán lett félbehagyva, csakúgy, mint a koncertet számomra záró If I Was Your Vampire.
Utána pár perccel ugyan lement még a The Beautiful People, de azt már meg sem vártuk, és bizony akkor sem maradtam volna a színpad előtti téren, ha tudom, hogy ebben a pár percben Manson épp egy hordágyon fekszik, s épp próbálnak még belé erőt, ha nem is életet verni.
Az általam nagyon várt koncert így – érthető módon – keservesen kiábrándító volt. És ahhoz mit szóljunk, hogy a fellépés után a komplett zenekar épp a McDonald’s-ba tért be étkezni? Igen, a rock halott, Mansoné mindenképp. És tényleg utoljára mondom, bár annál komolyabban: ha még egyszer MM-koncertre szeretnék menni, basszanak fejbe egy bézbólütővel!
Szerzők
-- kabai lóránt --
További írások a rovatból
