A szemináriumi programon csak felsőoktatási intézményben tanuló, németül kommunikáló diákok vehetnek részt, pályázat útján dől el, hogy kik kerülnek be. Idén negyvennyolc diákot hívtak meg, négyet kivéve (köztük jómagam) mind német anyanyelvű. Összesen nyolc, eléggé eltérő területtel foglalkozó szeminárium közül lehetett választani, így volt szó például a schilleri játékelméletről, elemztünk előadást, volt bábozás. Mindegyik háromnapig tartott, így lehetőségünk volt a Schiller-napok alatt akár két szemináriumon is részt venni.

Én elsőként a Bernd Stegemann vezette Ármány és szerelem elemzésére jártam. Stegemann fiatal dramaturg, a berlini Színművészeti Egyetemen tanít (Hochschule für Schauspielkunst, „Ernst Busch”) dramaturgiát, emellett szeptembertől az egyik meghatározó berlini színház, a Schaubühne am Lehniner Platz vezető dramaturgja lesz.

Egyből nekiestünk a Schiller-darab első jelenetének, és még két nap múlva is itt tartottunk. Sok teoretikus kérdést feszegettünk ezzel kapcsolatban (például mi az, hogy: történés, drámai illetve színpadi szituáció, vezérmondat, fordulat). Később megnéztünk más részeketeket is, utolsó nap pedig egy német színház, a hamburgi Deutsches Schauspielhaus előadását elemeztük, melyet a cseh Dušan David Parizek rendezett. Elsősorban azért választottam ezt a szemináriumot, hogy megtudjam: vajon egy német dramaturg hogyan elemez egy klasszikus szöveget; de semmi különbséget nem találtam: ugyanúgy, mint mi itthon. Amiket pedig meglát benne, az nem technika, hanem ész kérdése. Amúgy Stegemann elég lenézően viselkedett, ez volt hozzáállása a mannheimi mint „vidéki" közönséghez is: szerinte itt minden tetszik a nézőknek, függetlenül az előadás színvonalától. Amikor mondtam, hogy dramaturgiát tanulok, teljesen meglepődött, mert azt hitte, hogy olyan csak Németországban létezik.

A Schiller-napok alatt a helyi újság mellékleteként minden nap megjelent egy fesztiválújság, melynek funkciója inkább a kedvcsinálás és a hangulatteremtés volt, kritikákat nem tartalmazott. Az újságba tíz fiatal, kezdő újságíró írt, ők is pályázat útján kerültek ide. Egyik nap Stegemannnal elmentünk a szerkesztőségbe egy kötetlen beszélgetésre, aminek sajnos nem volt sok értelme, talán mert akkor még csak két szám jelent meg.

A következő szemináriumot Florian Parbs díszlet- és jelmeztervező vezette. A téma elviekben a színpad és nézőtér viszonya lett volna, ám erről csak kevés szót ejtettünk. Az első nap megismerkedtünk Parbs munkásságával, különböző díszlettervekkel és koncepciókkal, elkészítésükkor felmerülő problémákkal. Végigkövethettük, hogy jutott el Parbs a realista díszlettől az üres színpadig, amit többek közt a Mannheimi Nemzeti Színház Az orléans-i szűz előadásában is láthattunk. Az előadást az osztrák Georg Schmiedleitner rendezte, aki az utóbbi években szinte csak Parbsszal dolgozik. Kapcsolatuk több mint egy egyszerű rendező-díszletervező kapcsolat, hiszen Parbs ott ül a próbákon, tanácsokat ad Schmiedleitnernek.

A következő nap az angol Forced Entertainment Bloody mess című performanszát néztük meg, majd délután ennek kapcsán beszélgettünk újfajta színházi kezdeményezésekről – ez nagyon hasznos volt számomra: sok érdekes, elsősorban német előadásról, performanszról hallottam.

Az utolsó nap eljött az, amitől én a legjobban tartottam: a makettkészítés. Szerencsére nem konkrét drámához vagy jelenethez kellett makettet készíteni (erre nem is nagyon lett volna elég a rendelkezésünkre álló körülbelül három óra), hanem egy drámai szituációt kellett térben megteremteni. Szóval teljes mértékben szabad kezet kaptunk, bár Parbs mondott néhány ötletet, melyek közül az egyiket használtam is: a király halott. Sokáig ültem, gondolkoztam, de semmi hasznosítható nem jutott eszembe. Nézegettem a maketthez használható kis emberfigurákat, lapozgattam különböző pletykalapokat. Találtam is egy vicces képet, azt mindenképpen használni akartam, e köré építettem a „koncepciómat”: alsónadrágban menetelő medvekucsmás katonák. A királynőt felakasztva belógattam, voltak videofelületek, hatalmas Silvio Berlusconi-fej, forradalmat ábrázoló kép. A célnak megfelelt.

Ekkor összesen már csak nyolcan maradtunk a szemináriumon, ugyanis volt, aki előbb hazament. Nagyon nehéz volt elszakadni a színházi tértől, a legtöbben használták is a fekete falakat mint behatároló elemet. Viszont volt, aki például egy egész installáció koncepcióját kidolgozta. Parbs abszolút meg volt elégedve, nem számított arra, hogy ennyire ötletgazdag makettek születnek majd. Másnap, a hivatalos elköszönésnél, ahol véleményünkre és tapasztalatainkra is kíváncsiak voltak, ki is kellett állítanunk a maketteket.

Az off-programok csak érintőlegesen kapcsolódtak Schillerhez, de a legnagyobb előnyük az volt, hogy a város különböző pontjain folytak: a Schiller téren, lakásban, bevásárlóközpontban, munkaügyi hivatalban, élményfürdő üres medencéjében. Ráadásul volt, amelyik sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint a hivatalos program némely előadása.

A hivatalos programban az utóbbi két év német Schiller-előadásai közül hatot válogattak be, plusz Donizetti Maria Stuarda operájának koncertszerű előadását. Ezenkívül volt még két olyan előadás, melyet a 15. Nemzetközi Schiller-napok támogatásával hoztak létre. Az egyik a spanyol Calixto Bieito barcelonai Don Carlos-előadása, a másik a dán Katrine Wiedemann Stuart Máriája. Természetesen a legnagyobb érdeklődést az egyik leghíresebb német színház, a hamburgi Thalia Theater két előadása váltotta ki. Meg is hívták mindkét produkciót (Stuart Mária és Haramiák) az azévi Theatertreffenre, a legrangosabb német színházi szemlére.

Szinte mindig teltház volt, és tényleg igaz, hogy a közönség rajongott előadásokért, csak ritka esetben állt fel egy-egy néző: például mikor hirtelen vér fröccsent, vagy elővillant egy nemi szerv. Sőt, az előadások utáni közönségtalálkozó is népszerű programnak bizonyult, és öröm volt látni, hogy a magyar gyakorlattal ellentétben tényleg érdeklődő és kíváncsi emberek ülnek be, akiknek van gondolatuk és kérdésük az előadásról. Vagy csak azért, hogy elmondják, nekik mennyire tetszett az előadás. Ilyenkor a többi néző egyetértően megtapsolja a hozzászólót.

A Schiller-napokat az egész városban hirdették: nemcsak plakátokon, hanem a színház felé vezető kis narancssárga pötyökkel, Schiller-villamossal és Schiller-biciklivel is. A bicikliket a rendezvény ideje alatt bérelni lehetett, a végén pedig akár haza is vihette, aki akarta. A Nemzeti Színház épülete is új dizájnt kapott: az amúgy nem túl impozáns betonépületet este színes fényekkel világították meg, a színház elé gyeptéglákkal, napozószékekkel és hatalmas homokozóval kellemes kis teret hoztak létre, ahol például nagyon jó volt kifeküdni, ha az ember kifáradt a az esti koncerten való ugrálástól. A Schiller-napok alatt a színház minden generációt képes volt magához csalogatni. Napközben csak bennfentesek, színháziak közlekedtek itt, este jöttek a nézők: elsősorban idősebbek vagy kivezérelt iskoláscsoportok öltönyben; utána pedig a különböző zenekarok rajongói. Volt mindenféle zene: country, punk, ska, blues. Mindenki megtalálta a neki tetszőt. Hajnalban pedig DJ-k uralták a terepet kifulladásig.

Persze ennek már semmi köze Schillerhez. De nem is baj. Miért kell egy Schiller-fesztiválon éjjel-nappal Schillerrel találkozni? Ez sokkal inkább arról szólt, hogy minél többen jól érezzük magunkat a színházban, ne csak protokolláris és (kultúr)sznob dolog legyen a színházépület, hanem élettér, ahol mindenki ki tud kapcsolódni.

15. Nemzetközi Schiller-napok
2009. június 19-27.