A kislánya most hatéves, és mindennapjait a fenti izgalmak, örömök és szorongások töltik ki. Nagyjából ebben a sorrendben: mert az iskolától nem fél, örömmel várja, ellenben hogy még nem mozognak a fogai, miközben több barátnőjének már ki is hullott egy-egy, az számára, ballagás ide vagy oda, saját „nagylányságának” megkérdőjeleződése.

Bevallom, számomra az első tejfog meglazulása inkább riasztóan hatott, semmint hogy örültem volna neki. Az óvodában történt: haraptam, reccsent, vérzett. Azt hittem, baj van, és a zord Marcsi néni nem magyarázta el, hogy tévedek, hogy ez ilyenkor természetes. Csak kiküldött a mosdóba, öblögetni. S ha a vérzés el is állt, a könnyeim csak nem apadtak. Igaz, a későbbi fogkihúzások intimus procedúráit már félelemmel vegyes örömmel éltem meg: mintha kórházasdit játszottunk volna, de úgy igazán. Olyankor jutott egy kis csak velem foglalkozás, egy kis különlegesség-érzés, egy kis bátorságpróba, egy kis dicséret. Anyám külön dobozkákban őrizte mind a négyünk tejfogait. Ahány ház, annyi szokás – van, aki szerint ez „barbár” dolog. Számomra a tejfogakból készített nyaklánc ötlete tűnik hátborzongatónak, de ilyennel is találkoztam már.



Nem akarom az olvasókat gyermekkorom további fogas élményeivel szórakoztatni (na de az mégiscsak feledhetetlen volt, ahogy Mamika a kilincses módszert felvázolta, hogy tudniillik zsineg, kilincs, ajtót becsap… ismerős?). E felidézett emlékekkel csak annyit szerettem volna bizonyítani, mindannyiunk életében volt idő, amikor a fogváltás izgalmai töltötték ki a gondolatainkat. Ebben a kiben inkább félelmet, kiben inkább büszkeséget (s még ki tudja, hányféle érzelmet) keltő periódusban nagy segítséget jelenthet Iwona Radünz és Thomas Röhner Izgő-mozgó fogaim című könyve. Az alcím ne térítse el a már romlott (fogú, erkölcsű?) felnőttek gondolatait Woody Allen örökbecsűje felé: Minden, amit a fogakról tudni szeretnél.

Tehát amit a fogakról tudni szerettünk volna, de sosem mertük megkérdezni, az most mind benne foglaltatik a Manó könyvek eme hasznos darabjában. A könyv egy prevencióval foglalkozó pedagógus és egy fogorvos együtt működéséből született, így aztán információi egyszerre szakszerűek, mégis érthetőek a gyerekek számára is. A kis olvasók választ kaphatnak olyan és hasonló fogas kérdésekre, mint hogy hol vannak a kisbabák fogai, vagy hogy mik azok a tejfogak és miért hívják így őket; egyformák-e a tejfogak és mikor melyik bújik elő stb.

A válaszokat nem csak „steril” szövegek alkotják, de szemléltető ábrák, nyitogatható, húzogatható fülecskék (és sajnos egy fogacska is; úgy tűnik, nagyanyáink zsineges módszere még nem avult el teljesen). Egy forgatható időkorong segítségével az újszülött fogatlan ínyecskéjétől a három éves fogsoráig követhetőek a változások; egy beépített tükörrel saját fogazatunkat is megvizsgálhatjuk; a gyerekek egy mozgatható füllel megnézhetik, hogyan mutatna egy felnőtt egy gyermekfogsorral (vigyázat! a kísérlet egyes fogorvos-fóbiás felnőttekből – különösképp az éppen fogatlan felnőtt látványakor – heves reakciókat válthat ki!); szintén nyitogatós trükköknek köszönhetően bepillanthatunk a foggyökerek világába is.



A könyv végén a gyerekek fogápolási tanácsokban is részesülnek, s miután alaposan összehasonlították a fogat a keménytojással, illetve meggyőződtek arról, hogy bizony a fog is lehet beteg, bizonyára nem is fogják megkockáztatni, hogy a szabad szemmel alig látható lepedék (vagyis plakk – mindig tanul az ember!) az ételmaradékot savvá alakítva lyukat marjon a fogzománcukba. Szóval igazán hasznos kiadványról van szó, és a hatéveseknek valóban nagy örömet lehet okozni vele. Kockázatok és mellékhatások tekintetében csak azokra a felnőttekre jelent veszélyt, akik régóta halogatják fogorvosuk felkeresését. Csíz!