Nógrádi Gábor könyvének célközönsége az a körülbelül 11-15 éves korosztály, amely a technikai eszközök használóiként, az újabb képregények és a Harry Potter olvasóiként nőttek fel, de életükben még jelen vannak a „régebbi korok” palacsintát és szilvás lepényt készítő nagymamái is. A műben a szülők sohasem jelennek meg, kizárólag a gyerekek elmondásából ismerhetjük meg őket, kettőt kivéve: Digó, azaz Poricska Péter anyját és agresszív, brutális nevelőapját. Ő az, aki szövetkezik a drogfutár Ottóval, hogy heroint szállítsanak nevelt fia (Digó) segítségével New Yorkba, ám a többiek sem estek a fejükre. Tom és Gergő, valamint barátaik – az okoska Brúnó, a szépséges Lantos Eszter, az örökké viccelődő Kacor és barátnője Lili, a kitűnő tanuló, de a világ dolgaihoz mégsem konyító Emu, valamint a legerősebb bandatag, Zsolt – ismét akcióba lendülnek, ahogyan tették ezt az első kötetben is. Ott a zseniális Geri tolmácsgépét akarta Ottó ellopni, ám hála a gyerekeknek (és azoknak a felnőtteknek, akik hittek bennük), meghiúsult a terve.

Akár egy brazil szappanoperában, a szálak itt is eléggé összekuszálódnak. A történettel párhuzamosasan nem túlzottan hangsúlyosan, de folyamatosan felrémlenek egy ilyen sorozat képei. Az Izaurára rájátszó Dezodóra középpontjában az egymással a címszereplőért vetekedő Lopez és Degenero állnak, ez utóbbinak persze nevében a végzete, s a hónaljszagú sorozat töredékei teszik olykor tréfásan szentimentálissá a Tom, Digó és Eszter alkotta háromszöget is.

Az omnipotens elbeszélő mindenről értesíti olvasóját, így nemcsak a gyerekek szemén keresztül figyelhetjük az eseményeket. Ez nagyban segít a fiatalabbaknak is abban, hogy könnyedén követhessék az olykor kissé kusza (ez azonban nem hibája a regénynek) eseményeket. A mű első harmadában olykor erőltetettek a poénok, a szójátékok, inkább a „jófej” felnőtt próbálkozásai, mintsem szerves regényelemek. Ám folyamatosan előrehaladva ezek egyre gördülékenyebbek lesznek, s hogy mindezeket többször is Kacor szájába adja a szerző, igazán kiváló megoldás. Szereplői egyre jobban körülhatárolhatóak, nyelvük segítségével válnak igazi egyéniségekké, karakterekké. E tekintetben kiemelkedik a huszonegy fejezetből és egy epilógból álló teljes műből a tizennyolcadik fejezet, amelyben a puskamikrofonnal felszerelt távcsövek segítségével sikerül kihallgatni az Újpest-DVSC meccsen tanácskozó Ottót és Poricskát. A sikeres felvétel után a meccsel mit sem törődve a gyerekek azonnal felállnak és hazaindulnak:

A sor végén jártak már, de a röhögés még ott is hullámzott mögöttük.”

A regény talán legszebb motívuma, hogy már a gyerekekben is láttatja azokat a felnőtteket, akikké valószínűleg válni fognak. Kacor az életet harcnak fogja fel, hisz „Ha a másik pisztolyt ránt, nem gondolkozhatsz, hogy előveheted-e a tiédet.” Fölöttébb kiemelkedő egyéniség Brúnó, aki gyakran Shakespeare-t szaval, kijavítja a nyelvhelyességi, stilisztikai hibákat, tanácskozás helyett olykor magyarórát tart, s titokban a szülei elképzeléseivel ellentétesen nem zongoristának, hanem színésznek vagy rendezőnek készül.

Ám ne feledkezzünk meg a másik, a „sötét oldalról” sem. A Cápák vezére maga Digó, akit kezdetben a Geri által tollba, radírba szerelt titkos lehallgató készülékkel sikerül leleplezni: az iskolában agresszív és nagyképű, testén ott vannak az állandó verekedések nyomai – állítja ő, ám a titkos (és a törvény által büntetett!) kütyü a többiek tudomására hozza, hogy Poricskát folyamatosan veri a nevelőapja, akitől ráadásul lop is. Innen a rengeteg pénz, amiből köves MP4-lejátszót vehet Eszternek, hogy végre elcsábítsa, s innen a sok-sok seb, és kék-zöld folt a testén. Ám a másik csapat nem él vissza ezzel, épp ellenkezőleg, Digó megmentésére igyekszenek, nevelőapját sikerül börtönbe záratni, s Ottót ismét Bolíviába küldeni, aki sem azzal az örömmel nem tud apósának szolgálni, hogy végre lecsukják olyan 20-30 évre, sem azzal, hogy New Yorkba szállítja a rábízott heroint.

Mindez persze nem sikerülne Dániel tanár úr (aki mellesleg Ottó testvére) és Veronika tanárnő (azaz Dániel felesége) nélkül. Dániel (iskolai nevén Kefe) sokáig hisz Ottó ártatlanságában, feleségével is szembeszáll, ám végül győz a józan ész. S azt sem érdemes elfelejteni, hogy Ottó évekkel ezelőtt Veronikának udvarolt, ám a tőle kölcsönkért pénzzel külföldre menekült. S ahogy mondani szokás, rossz pénz nem vész el, „Veronika megbocsát, de nem felejt”, olvashatjuk az egyik fejezet háromsoros összefoglalójában.

Mit kell tennie a tanár(ok)nak, ha megtudják, hogy az egyik diákot veri a szülő? Van-e joguk beleavatkozni, meddig mehet el az iskola? Használhatnak-e a gyerekek törvénytelen eszközöket annak érdekében, hogy megmentsenek másokat? Megbízhat-e egy tanár a gyerekekben akkor is, ha fennáll annak a kockázata, hogy valami őrültségbe rángatják? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel a regény újra és újra. Válaszok persze nem adhatók egyértelműen, ám a boldog és kielégítő vég elhiteti velünk: itt, ebben a regényvilágban mindenki jól döntött, s „A többi néma csend – idézte Brúnó a nagy angol drámaírót, mert egyre komolyabban készült a színészi (vagy rendezői?) pályára.”

Nógrádi Gábor, Az öcsém zseni, Móra, 2190 Ft.

A kép forrása: www.libri.hu