Ezúttal szó nincs a Budapesten látott selyempongyoláról meg teakevergetésről. Ahogy a hangulat felizzik, hamar lekerül róla a szolid fekete selyemzakó is, és hátul nyitott fekete míder váltja föl az előbb még szinte bieder imidzset. Sacher-Masoch báró ükunokája a szélgép előtt szinte klipben ringó dívaként tesz ki magáért, és az alig több mint egyórás koncerten egy kirobbanó, erőteljes, halhatatlan és legyőzhetetlen, önmagát ünnepeltető, élő legendaként jelenik meg.

Marianne Faithfull - Easy Come, Easy Go

A koncert főleg az új album, az Easy Come, Easy Go (18 Dal a Zeneszeretőknek alcímmel) legjobb értelemben vett promóciója.  Nagyon nem régi slágerekből összeállított nosztalgiakoncert. Faithfull az új albumról a Dolly Parton-féle Down from Dover soul számmal indít, és – a felsorolásban a teljesség igénye nélkül – lesz még bluesosított dzsezzsztenderd (Ellington: Solitude), kőkemény rockfeldolgozás (Neko Case: Hold On Hold On, illetve a Black Rebel Motorcycle Club: Salvation című száma). A címadó Easy Come Easy Go, amely a lemezen dzsezz-blues, ebben a hangszerelésben a bugyogó gitárszólóival a glamrockot és a Faithfullt újabban együttműködés szintjén is érdeklő BritPopot idézi. (Jarvis Cockerrel és a Blurrel a Kissin'  Time-on, David Albarnnel a Before the Poisonon dolgozott együtt.) A klasszikus és basszusgitár, dob, bőgő, harmonika, zongora, hegedű, fűrész, mandolin, szintetizátor, szaxofon, fafúvósok adta hol rockos, hol dzsezzes, időnként talán még szintipopos hangzástól lesz kerek a koncert világa.
 
Hiába a német nyelvterületen különösen erős várakozás, a kilencvenes években a Burgtheaterben, Kurt Weill-dalokból adott, és épp Bécsben felvett Seven Deadly Sins-koncert emléke, a koncertet megelőző interjúkban is vállalt rajongás, Brecht szerzőtársát egyedül egy – ugyan hátborzongató – fűrészhegedű szóló idézi meg. Ilyen kísértetiesnek, szó szerint bestiálisnak, állatinak még sosem hallottam Bicska Maxi balladáját. Ironikus, nagyon is tudatos művészi gesztus egy végiggondolt, kerek egységbe szerkesztett koncerten.

Azért a 2005-ös Before the Poison és a 2002-es Kissin' Time is felidéződik. A régi klasszikusok közül a Silverstein által írott, és a ’79-es Broken English album óta Faithfull védjegyévé vált Lucy Jordan balladája, valamint a jaggeri As Tears Go By hangzik fel – némi hiányérzetet hagyva a jó középkorú közönségben.

Számomra azonban nemhogy kárpótlást, hanem minden érzékemre ható tetőpontot jelent a 2005-ös Crazy Love. Ez a dal Faithfull ars poeticája is: mint a Die Pressének adott interjúban (be)vallja, senki nem lehet permanensen boldog. A hideg futkos a hátamon, ahogy Faithfull eszköztelenül, dob-hegedű-zongora kísérettel, énekbeszél az őrült, vak, esélytelen, mégis mindent kitöltő szerelemről. Közvetlen közelről szól hozzám visszafogott, bölcs hangján, libabőrös bőrömön érzem vigasztaló simogatását, megszűnik az öt emelet távolság, és mint egy ima tölti be a Házat a dal: megtalál, ha őrült, vagy ha vak is a szerelem. 

A ráadás egyetlen dal: a country-klasszikus Sing Me Back Home hallatán még egyszer végigborsózik a hátam. Felszabadító katarzis helyett melankóliát hagy másnapra – és Faithfullhoz híven, akinek állítása szerint „az alvásban nyújtott tehetsége túlszárnyalja a zeneit is”, gyógyító alvással töltöm az egész délelőttöt. Végül is, a melankólia nem múló hangulat, hanem kiválasztott-kiváltságos állapot, létérzékelés. Ezt is köszönöm, Marianne Faithfull!

Vienna Jazz Festival, Bécs, Staatsoper, 2009. július 4.