Több mint tíz év várakozás után végre magyarul is olvasható Paul Auster önéletírása, a Máról holnapra (Hand to mouth). Az 1997-ben írott mű viszont sajnos nem teljes önéletrajz, csupán Auster szárnybontogatásait, az első és időnként meglehetősen nehéz, néhol abszurd lépéseit meséli el. Valahol ott kezdődik, hogy tízévesen kezébe kerül egy Mad magazin, és valahol ott ér véget, hogy nagy nehezen végre kiadják első könyvét. Húsz-harminc év története a húsz-harminc éves Paulról. Egy kevés, a most 62 éves író életéből… de nem semmi.

A korai kudarcok krónikája, olvashatjuk az alcímben, és való igaz, addig tart a történet, amíg sínre nem kerül Auster élete. Addig azonban meglehetősen sok dolog történt vele, sok mindent tapasztalt, amit csakugyan érdemes volt megírnia.

A gyermekkor, a család helyzetének rövid ismertetése csak afféle alapul szolgál, hogy legyen mihez tartania magát az olvasónak. Kiderül, hogy Auster életében a pénz miért volt inkább a túlélés eszköze, mint a boldogság tiszta forrása, és hogy az írással semmiféle kapcsolatban nem álló munkákat kizárólag azért vállalta, hogy ehessen, élni tudjon, tapasztalni, és írni. A szülők állandó veszekedése a pénzen (az egyik költene, a másik spórolna) megmutatta neki, hogy sem így, sem úgy nem boldog tőle az ember, így őt inkább a világlátás és az ismeretszerzés hajtotta fiatal éveiben. Szülei válása és a gimnázium elvégzése után (saját ballagásán nem jelent meg –„Legyen ez a bizonyíték arra, hogy mennyire nem érdekelt.”) Európába utazott abból a pénzből, amit pincérkedéssel keresett a középiskolás évei alatt, de mivel középosztálybeli szülei tartották el, nem sokat költött, volt miből utaznia. „Ez volt az Európa Napi Öt Dollárból kora” Tervek, célok nélkül utazott, hogy megnézze Párizst, Olasz- és Spanyolországot, Joyce és az Ulysses miatt Dublint.



Elgondolása az életről, ti. hogy nem a karrier, a pénz hajhászása a fontos, illetve egy adag egészséges kíváncsiság, a mókuskerekek elutasítása vezetett oda, hogy a vietnámi háború idején otthagyta a főiskolát, nem törődve a lehetőséggel, hogy elvihetik katonának, vagy a szolgálatot megtagadva börtönbe kerülhet, csak mert Párizsban (a Harmadévesek Külföldön programmal kijutva) a tantervet követve nem járhatott volna szabadon azokra a kurzusokra, amik igazán érdekelték. Persze pár hónappal később tárt karokkal fogadták újra a Columbia Egyetemen, New Yorkban, így megúszta a háborút és a börtönt is.

Írással pénzt keresni -  ez a fő vonal a könyvben, ez az, amit Auster egész életében akart. Nem a pénzért magáért, hanem hogy az íráson kívül lehetőleg mást ne kelljen csinálnia (konkrétan dolgozni, a szó általános értelmében). A könyv végére azonban kiderül, hogy lehetőséget nem árt keresni, mert addig is meg kell valahogy élni, de általában mégis fordítva történnek a dolgok. Egyszer csak felbukkan valaki, és egy nagyobb összeget ad az írásért, ami korábban hónapokig a kutyának sem kellett.

Ahogy egymás után olvassuk a történeteket, elkezd ismerőssé válni az egész. De nem olyan „egyszer velem is megtörtént”-féle dézsavü, egyáltalán nem, hiszen néhol igazán extrém helyzeteket látunk, inkább az „olvastam már valahol” típusú érzés bújik elő. Nem véletlenül, hiszen sorra köszönnek vissza Auster regényalakjai az önéletrajzban. Nem feltétlenül kell, hogy meglepődjünk, hiszen az író sosem tagadta, hogy a valóságból meríti fikcióinak alapját, de különös itt ömlesztve két-három regényt öt-tíz sorban összefoglalva látni.

Apropó, véletlenek. A véletlen mint Auster egyik fő ismertetőjegye. A legtöbb regényében óriási szerepet ad a szerencsének/szerencsétlenségnek, a váratlan fordulatoknak. Természetesen belemagyarázható (és minden kritikus, irodalmár bele is magyarázza), hogy Auster fő üzenete, hogy a szerencse forgandó, a világon bármi megtörténhet, mondhatni óvatosságra inti olvasóit. "Valójában", vagyis Auster szerint szó sincs ilyesmiről, pusztán azért van nagy szerepe a véletleneknek műveiben, mert az életben is ezt tapasztalta. Ezekből a véletlenekből, a szójáték kedvéért: véletlenül születtek regényei. Nem óv, nem int, és főleg nem üzeni a világ esetlegességét, csak meséli, mutatja, hogy valóban ilyen az élet, akár tetszik, akár nem. De hogy ki hogyan reagáljon a váratlan eseményekre, abba nem szól bele, mondhatni: tojik az olvasókra.

Nyilvánvalóan ezt a miniatürizált curriculum vitae-t sem azért írta, hogy példát statuáljon, de akaratlanul is megteszi. Egészen biztos, hogy sok írni akaró fiatal merített eddig is erőt belőle és eztán is sokan fognak. Nem számít feltétlenül unikumnak ez a pályakezdés, de jó érzés arról olvasni, hogy húsz év félresikerült próbálkozásainak mégis lehet eredménye, ha van az emberben elég erő és nem kevés flegmaság a továbblépéshez. Sokakat ösztönözhet arra, hogy ne adja fel, mert végül bármi lehet belőle.

Az önéletrajz hangulata a már megszokott austeri könnyedség, élőbeszédszerűség, de mégsem köznyelvi, amit Pék Zoltán a fordításokban remekül ad vissza. Mintha itt ülne velem szemben és mesélne, olyan olvasni a könyvet, a végére érve kértem volna, folytassa, de sajnos csak eddig tart. „Ennyit önmagam áruba bocsátásáról.”

Kudarcsorozatról olvasunk, de tudjuk, hogy a végső eredmények a küzdelmek után azok a regények, amik ott pihennek a könyvespolcokon szerte a világban. Azok a könyvek, amiket New Yorkban legtöbbet lopnak el. Mi ez, ha nem elsöprő siker?