A Színház című folyóirat júniusi mellékletében olvasható a tizennyolc versenyelőadásról írt jegyzete-elemzése, és az ezekhez írt bevezetőből kitűnik, hogy hármas szempontrendszer alapján választotta ki az előadásokat: a társulati összjáték, az egyéni színészi teljesítmények és a rendezői munka eredetisége figyelembevételével. És persze nyilvánvalóan közrejátszott a válogatásban saját szakmája, filmes látásmódja is.

A végeredmény pedig egy sokfajta színházi nyelvet, törekvést akceptáló és megmutatni akaró lista lett. Három rendező is duplázott: Mohácsi János, Ascher Tamás és Horváth Csaba két-két rendezése került be a versenyprogramba. Nem okozott túl nagy meglepetést, hogy a legtöbb díjnak végül a hazaiak örülhettek. Mohácsi János pécsi vendégrendezése, a hatalom–közösség–fanatizmus kérdéskörét boncolgató Istenítélet (Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámájának átirata) nemcsak a legjobb előadás, de a legjobb díszlet (Khell Zsolt), a legjobb női főszereplő (Herczeg Adrienn) és a legjobb férfi epizódszereplő (Pál András) díját is megkapta.

Ascher Tamás vihette haza a Jógyerekek képeskönyvéért (Örkény Színáz) és a Barbárokért (Katona József Színház) a legjobb rendezés díját. Nagy Fruzsináé lett – ugyancsak a Jógyerekekért – a legjobb jelmez és maszk díja. A szakmai zsűri díjaiból két másik előadásnak jutott még: Gyabronka József a Bérháztörténetekben nyújtott alakításáért (Szputnyik Hajózási Társaság) megkapta a legjobb férfi főszereplő díját, és Börcsök Enikő lett a legjobb női mellékszereplő (Augusztus Oklahomában – Vígszínház). A további díjazottakat lásd itt.

A versenyelőadásokra bejutni persze most sem volt egyszerű (nem ártott hozzá a Pécsi Nemzeti Színház alaprajzának pontos ismerete, és a „sétálj be lazán az oldalajtón, mintha oda tartoznál” tanács megfogadása), de akinek nem sikerült, annak a Színház téren kárPÓTló előadást tartottak a színművészetisek. Pontosabban: a budapesti és a kaposvári színművészetisek. De ez csak egy volt a különböző főiskolák bemutatkozó előadásainak sorában. Az Ifi Géniusz az Aulában program keretében ugyanis szinte egy külön fesztivál zajlott a fesztiválon belül, ahol nem csak színész-, de zenész- és képzőművészpalánták is alkalmat kaptak a megmutatkozásra.
Ide is jutott egy Mohácsi-rendezés, a kaposvári egyetemisták Parasztoperája. Nekem, személy szerint, az idei POSzT egyik legmaradandóbb élménye volt ez a borzasztóan szórakoztató és szórakoztatóan elborzasztó előadás családi poklokról, hazugságról és szeretetlenségről. Egyszerűség, letisztultság, fekete-fehér színek – ilyesmik jutnak eszembe róla, és a darabot keretbe záró székely népdal, ahogy Téby Zita a zárójelenetben énekelte: „Kicsi madár, mért keseregsz az ágon” – azóta sem megy ki a fülemből.

A fesztivál majdnem minden napjára jutott egy, néha két felolvasószínház is, ahol a legújabb drámaterméssel ismerkedhettek az érdeklődők. Erről részletesebben itt lehet olvasni, most csak annyit, hogy a szakmai beszélgetések visszatérő témája volt, hogy mennyiben reflektálnak ezek a darabok a mai magyar valóságra, és ha igen, azt mennyire áttételesen vagy mennyire direkten teszik. Ennek ellenére a POSzT tíz napjának abból a szempontból mintha kevés köze lenne a mindennapokhoz, hogy a helyszínekről helyszínekre vándorló, így napról napra ismerősebb arcok között az ember kezdi úgy érezni magát, mintha valami békés szigetre keveredett volna, ahol szinte bárkivel és bármikor szóba lehet elegyedni.

De azért a napi eseményekre való közvetlen színpadi reakcióra is volt példa. Az AKKU megszűnése kapcsán korábban már bemutatott Krízis-dalest (Máté Gábor volt osztályának, az AlkalMáté Truppnak az előadásában) a tavaszi bemutatóhoz képest új fejleményekre, így például június 9-én már a június 7-i választások eredményére is reagált a Krisztina című dallal. A másik példa az egri Gárdonyi Géza Színház Hírlap-Színház sorozata, amely az aznapi újság egyik cikkét dolgozza fel úgy, hogy azt estére színházzá varázsolja. Pécsett a helyi napilap, a Dunántúli Napló egyik cikkét választották, egy orvosi műhiba áldozatává vált beteg kálváriáját a honi egészségügy és igazságszolgáltatás útvesztőiben. A Máté Gábor rendezte villámdarab nem csak a hírre és az azt létrehozó társadalmi közegre, de a POSzT-ra, az egriek versenyelőadására, A velencei kalmárra, és annak szakmai vitájára is reagált, sok humorral, némi keserűséggel.

A legszorgalmasabb POSzT-látogató (aki nem azonos jelen sorok szerzőjével) is csak szemelvényeket láthat az egyszerre több helyszínen zajló programkavalkádból, így ez a beszámoló mindenképpen csak töredékes lehet. Nem beszélve arról, hogy mindenkinek megvan a saját, személyes POSzT-emlékdoboza. Az enyémben sok minden összegyűlt a Pécsi Harmadik Színház takarítónőjétől kapott „életmentő” kávétól kezdve egy felolvasószínház alatt teljesített „titkos megfigyelői” megbízatásig. És még egy fontos érv amellett, hogy a tizedik POSzT-ot sem szabad majd kihagyni: jövőre is hársfavirágzás idején rendezik.

IX. Pécsi Országos Színházi Találkozó
2009. június 4 - 13.