A reggeli szemináriumon tovább folyt a munka, elkészültek a Mint a bika című Radnóti vers fordításai. A fordítók fel is olvasták, ki-ki saját munkáját. Siiri észt fordítása a magyarhoz képest kissé túl ritmusosnak hatott, Reetéhez képest, akié első hallásra úgy tűnt, kevésbé tér el a magyar eredetitől. Amikor azonban a harmadik észt lány, Mirja olvasta fel mindkettőt, kiderült, hogy csak a felolvasás mutatta az egyiket szabályosabbnak a másiknál.
A következő napra ismét Radnótiból kell készülni – Imreh András az Ikrek hava egy részletét jelölte ki fordításra.



Délután a Magvető kiadó „stábja” jött el hozzánk, hogy Dragomán György A fehér királyának hatalmas külföldi sikeréről beszélgessünk. Itt volt Sárközy Bence szerkesztő (a kapcsolódások kedvéért kiemelem, hogy ő szerkesztette a tábor első napján bemutatott Pynchont, a Súlyszivárványt is), Pap Zoltán, aki a nemzetközi kapcsolatok felelőse a kiadónál, és természetesen az író, Dragomán György maga.

A fehér királyt nagyjából összesen 30 nyelvre fordították eddig, ebből mintegy 22 jelent meg – pontos adatokat nem tudni, a brazil fordítás valamikor a napokban jelenik vagy jelent már meg. Mint kiderült, a könyv nemzetközi sikerének több oka is van, és nem garancia a sikerre pusztán az, hogy van egy jó könyvünk. Magyar könyveknél az első lépcső, és szerencsés esetben az ugródeszka általában a német nyelvű fordítás megjelenése (de, mint később Sárközy Bence elmondta, már ez sem olyan magától értetődő, mert a német kiadók érdeklődése most inkább a román és a délszláv irodalomra irányul, s ha külföldi szerzőt adnak ki, kisebb valószínűséggel választanak most magyart). A fehér király esetében ebben nagy szerepe volt a Suhrkamp Verlaggal ápolt jó kapcsolatnak és Katarina Raabe ízlésének, aki elismert szerkesztője a német kiadónak.

A német verzió már megjelenés alatt volt, amikor Olchváry Pállal közösen (ő egy skót lap felkérésére fordította angolra a kötet egyik darabját, majd még párat) néhány amerikai folyóiratnak is elküldtek a novellákból. A Paris Review, a Beckettet (is) először közlő lap végül lehozta az egyiket – erre felfigyelt egy kiadó. Az amerikaiak csaptak egy kis hírverést a regény körül, így a nemzetközi figyelem is Dragomán felé fordult. Érdekes volt hallani, hogy Dragomán Györgyöt mindenki magának akarja – Amerikában nem szokatlan, ha valakinek furcsa neve van, ez világos. A folyóiratközlés után amerikai szerzőnek tartották őt, a románok aztán román szerzőnek. A fehér király fordításairól, azok történetéről részletesebben is hallhattunk, akit érdekel, Dragomán György honlapján rengeteg interjút olvashat a témában, beszámolómban ezért inkább a kiadó képviselői által elmondottakra koncentrálok.



A beszélgetést ezúttal is Rácz I. Péter vezette, és a kiadók közötti nemzetközi együttműködésekre, üzleti kapcsolatokra, a magyar irodalom marketingjére volt kíváncsi. Pap Zoltán elmondta, hogy a Frankfurti Könyvvásáron megjelenik a kiadó, terjedelmes prospektussal. Benne van minden író, aki magyar, a Magvetőnél vannak a külföldi jogai és prózát ír. A lírára ugyanis nincs kereslet; versek leginkább antológiákban vagy folyóiratokban jelenhetnek meg. Ezen a vásáron a kiadók előre egyeztetett időpontokban, félórás etapokban ülnek le tárgyalni. Itt aztán megnézik egymás kínálatát, és megegyeznek, de legalábbis felveszik a kapcsolatot. Sárközy Bence elmondta, hogy nehezíti a helyzetet, hogy ha egy adott országban egy kiadónál öt éven belül kijött egy magyar szerző könyve, nem valószínű, hogy érdeklődni fognak egy újabb magyar könyv iránt. Azonkívül a magyar irodalom nagyon picike szelet nemzetközi viszonylatban, elveszik a vásár forgatagában. Alakulóban van ezért egy régiós összefogás – Kelet-Közép-Európa együtt már nagy és sokszínű, együtt talán könnyebb érvényesülni a piacon.

A magyarországi könyvpiacnak nem tesz jót a nemrégiben kirobbant terjesztők és kiadók közötti árvita sem, másrészt sokat lendíthetne a könyvtártámogatási rendszer átstrukturálása is az ügyön. Mindemellett probléma, hogy a magyar olvasó semmit nem tud meg a könyvekről a megjelenő kritikákból. Az irodalomkritika elmélészkedik – előbb tudhatja meg a potenciális olvasó, hogy az adott szöveg mennyire felel meg adott irodalomtudományi iskola narrációtechnikai elvárásainak, mint azt, hogy miről szól a mű. Bence pozitív példaként említette, hogy Paul Auster például rendszeresen publikál közérthető könyvajánlókat a New York Timesban a saját neve alatt.



Dragomán György is felolvasott nekünk, és bár már említettük a honlapját, jelen tábor kontextusában mégsem hagyhatjuk említés nélkül, hogy Gyuri, maga is fordító lévén, külön menüpontot hozott létre a fordítók számára. Ha valaki fordítani szeretné őt, annak könnyű dolga van – Gyuri minden lehetséges segítséget megad. A fordítók kérdéseire válaszol, sőt, aki kéri, megkaphatja az összes, fordítás kapcsán eddig felmerült kérdést a válaszokkal együtt. A dokumentum azonban titkos – olyan információk is találhatók benne, melyek nem véletlenül nem képezik a regény szövegének részét. Az olvasónak nem szabad tudnia róluk, a fordító számára azonban hasznosak lehetnek. A fordítóval való kapcsolat ezért bizalmi viszony; a fordító valóban betekinthet az író műhelyébe, de beavatottként köteles őrizni annak titkait.

Este Szécsi Noémi érkezett, aki annyi szállal kapcsolódik a táborhoz, hogy nem vállalok felelősséget jelen felsorolás teljességéért: egyrészt magyar író, tehát itt a helye; másrészt maga is műfordító, tehát ismét; harmadrészt maga is JAK Műfordító Táborokon edződött (sőt, hozzám hasonlóan beszámolókat is írt a táborról); negyedszer a Finnugor vámpír című könyvének (melyet a JAK adott ki, ez az ötös pont) lengyel fordítása is egy ilyen táborhoz kötődik.



Noémi három könyvét sorra vettük az este folyamán. Az első, a már említett Finnugor vámpír 2002-ben jelent meg, és egy finnországi ösztöndíj alkalmával született a könyv. Mindjárt egy fordítói problémát vet fel a szöveg: Noémi úgy írta meg a könyvet, hogy a főszereplőről nem végig derül ki, hogy férfi vagy női az elbeszélő. Ez magyarul és finnül működik, a legtöbb nyelven azonban kivitelezhetetlen. Ám a magyar olvasó sem feltétlenül veszi észre ezt a fogást, még akkor sem, ha történetesen fülszöveget írt a könyvhöz és történetesen Kukorelly Endrének hívják is – vagy észreveszi, csak figyelmen kívül hagyja, mondjuk.

Második könyve, a Kommunista Monte Cristo egy valóban hithű, elkötelezett kommunista férfi élete, aki hentes, és hozzá vegetáriánus. Noémi eredetileg erotikus regényt kezdett el írni – mert szerinte magyar női írónak illik ilyesmit is írnia –, aztán észrevette, hogy a főszereplő dédapjának figurája kezdte el érdekelni (ő lett Sanyi, a hentes). Ehhez járult az a felismerés, miszerint nincs pornográfabb a történelemnél. Noémi 13 éves volt a rendszerváltáskor, tehát még naiv, de már gondolkodó lény, és nehezen élte meg, hogy hirtelen visszavontak minden ideológiát, ami addig természetes volt, és a kisdobos-úttörő világképét nagyban meghatározta. Ezzel a csalódással, becsapottsággal kellett szembenéznie és leszámolnia a regényben.

A harmadik regény, az Utolsó kentaur „budapestregény”, melyben a szerző Budapesthez való viszonyát is kibontja az orosz anarchisták neveit viselő biciklis futárok történetén keresztül. Műfaja szépirodalmi lektűr – csak épp nem az emberek, hanem a társadalom viselt dolgairól szól. Noémi foglalkozása elsősorban műfordító, kiadója felkérésére sok lektűrt fordít, „már robotpilóta üzemmódban”, így adta magát, hogy maga is próbálkozzon lektűrrel.

Két regényéből is hallhattunk részleteket, méghozzá éppen a Budapest-leírásokat. Noémi is velünk maradt egy darabon este – persze, hiszen gyakorlott műfordítótáborozó, elő is kerültek régi történetek, gödöllői medencés bulikról, cenzúrázott beszámolókról. Finn nyelvtudása révén szívesen részt vett folytatásos észt nyelvleckénkben is, melynek keretében ma komolyabb témákról is szó esett; megtudtuk, hogy a dél-észtrországi nyelvjárás a legarchaikusabbb balti finn nyelvalak, azt is, hogy mi a helyzet a birtokos személyraggal az észt nyelvben, hogy észtül nem a gólya hozza a kisbabát, hanem a káposztalevél alatt találják, és hogy a vodkát kovászos uborkával kell inni – a bátrabbaknak mézbe mártott kovászos uborkával. Elsőre talán bizarrul hangzik, de – a beszámoló kedvéért megkóstoltam – csak ajánlani tudom mindenkinek.
A naplóíró finomra csiszolt észt tudásával és tapasztalataival fevértezve a mai nappal sajnálattal elhagyja a tábort, így mostantól ismét L. Varga kollégáé a billentyűzet.