Túl is van rajta, alatta is (bocs), meg persze benne is. "Metazenei", szürreális, ős-performansz jellegű, polgárpukkasztó, dadaista, költői, rafináltan, megformáltan spontán, jam-happening-szerű, kaotikus és kajánul populáris valami egyszerre. Ahogy egy zenész jóbarátom megfogalmazta egyszer régen, ők "nem zenélni akarnak", tehát nem is kell tőlük azt várni. Amivel a zene területén nem kívánok vitába szállni most sem (mit tudom én ezt), mégis, a hozzám kissé késve elérkező hír ösztönzésére lényegi ellentmondást kívánok ez ügyben tenni. Méghozzá azzal a nótával kapcsolatban, ami már-már a zenekar emblémájává vált - netán: slágerévé? - de mindenképpen a legismertebb daluk. Aki eddig elolvasta, gondolom, tudja már, miről beszélek: már megint csak őrája gondolok (szerelem - köpni kell...).

A. E. Bizottság - Szerelem (A Kutya éji dala c. Bódy filmből)

A dal ismertségében nyilván nagy szerepe lehet Bódy Gábornak és a Kutya éji dalának, de az, ezen túlmenően is "megáll a lábán". A rend - és nem pusztán a rend - kedvéért említhettem volna persze más opuszokat is, például másik nagy kedvencemet, a Kamikazét, vagy a Milarepa-verziót, vagy a Ne nagyon gesztikuláljt, vagy a Békásmegyeri rabszolgatelepet, vagy... (van, aki a Kistányérok-ra esküszik). Ezek talán valóban hasonlóan emblematikus nóták. De, és itt jön a legnyomatékosabb kijelentés, amit tenni akarok: véleményem szerint ez a legjobb, legeltaláltabb nóta, amit a könnyűzenében valaha is a szerelem témájában(!) előadtak. (Hm, le lehet rajtam verni, ahogy egy honi politikus mondta. Ideszúrom, hogy ő, aki osztályfőnököm is volt, mondta egyszer, régen, ugyanezt az Európa Kiadó Helló bébi, te nyomorult állat kezdetű dalára... nos, tanár úr, nem és nem.)

Visszatérve, hogy ez szubjektív vélekedés - és így vitathatatlan - az kétségtelen, de megkísérlem indokolni is.

Először is: határozottan ellentmondok annak a megítélésnek, amelyik - jóhiszeműen, de nem kellő végiggondoltsággal - azt állítja, hogy a nóta hangvétele, sőt tartalma tárgyát illetően rezignált, cinikus, pláne közönyös vagy megsemmisítő lenne. Nem ezt érezzük benne, nem ezért hat ránk, de persze ennek a reakciónak van alapja. Kiiindulópontként a szövegben mindenképpen jelen vannak ezek a karakterek. Ezen felül dünnyögő, vontatott, blazírtan szarkasztikus indítás az énekben, minimalista hangzás, banális, wurlitzer-szerű billentyűdallam ("csik kórea játszik"), ismétlődő kijelentések arról, hogy már megint mi is van itt, és ezért mit is akarok, mi is történik velem - és hogy: köpni kell.

Az értelem reflexiói ezek egy naturálisan banális, kényszerszerű, agyonromantizált tapasztalatra, dörzsölt, flegma, kissé nyafogó tudomásulvétele a test, a hormonok öncélú aktivitásának. De Mi átlátunk a szitán, okosak vagyunk, higgadtak - nem ma léptünk le a falvédőről ám - mondaná a dal. Ha ezt mondaná. Érdemes azonban odafigyelni, miért nem így van, valahogy mégsem.

A szám felépítésében - elvben - semmi sem változik: ugyanaz a néhány versszak ismétlődik, ugyanazok a dallamformák térnek vissza, ugyanazok a kiállások. De már éppen ebben a ritmikus, motorikus ismétlésben rejlik valami eleve más, mint a puszta egyszeri szöveg vagy dallam. Változni kezd, szinte észrevétlenül az előadás jellege is: nyomatékosabb lesz, fokozódik a sodrása.

A banális kis dallam a ciklikus folymatban egyre erősebb, egyre magától értetődőbbnek tűnik (már nem is olyan banális?), a szöveg szaggatottságai ritmussá állnak össze. Érzések keletkeznek, a vér kezd felpumpálódni, noha még csak mosolygunk az egészen, de az énekes hangja már erős, söprő, az ismerős szöveg megint visszatér, szinte már táncolni szeretnénk vagy énekeljük mi is: "már megint csak akarok egy jó nagyot, már megint csak őt látom mindenütt, szerelem, szerelem, szerelem" - s az ének már nem rezignált, legfeljebb kétségbeesett, de elsöprő, az intellektuális reflexió pedig a múlté. Mint dionüszoszi menádok vagy szatüroszok forgunk egy önkívületi táncban, az élet ritmusában, szaggatott felkiáltások : köpni kell, phüj, phüj - és az egész egy állati, boldogan vagy pánikszerűen emberi, artikulálatlan bődülésbe - ejakulációba? halálsikolyba? - torkollik.

Telitalálat, süllyedünk. Egyszerűen és rafináltan zseniális.

Mi ehhez képest, hogy a szövegeik egy részét nem értem, nem tudom kihallani a magnóból, vagy ahol értem, ott is néha csak asszociatív tartalmakat tudok hozzákapcsolni... ez vagy az én hibám, vagy éppen így van rendjén. És ha nem is szoktam reggeli kávézáshoz hallgatni őket, a délután vagy az este éppen megfelelő erre.

Barátomnak nem volt egészen igaza: ezek nagy kompozíciós teljesítmények (is) - csak nem Chick Corea stílusában.