A Nagykovácsiba tartó utat némi bosszúság árnyékolta be − Rácz I. Péter autója ugyanis a táborba jövet lerobbant a BAH csomópontnál, így L. Varga Péter és jómagam BKV-vel, míg Rácz I. apósa szolgálatait igénybe véve jutott ki a táborba, természetesen némi késéssel.

A 256-os busz egyszerre idézte a majomház és a madárház atmoszféráját: a rozoga jármű recsegése-ropogása és nyikorgása ketrecüket rázó, sikongató majmok és fülledt, trópusi kiáltásokat hallató madarak hangjára hasonlított. A 63-as aztán már percek alatt megérkezett velünk Nagykovácsiba, a szombati autóúton alig voltak, nem volt akadálya a száguldásnak.

A tábor elsőként érkezett lakói, Szilvi és Elena már vártak ránk, némi magyarázkodás a késés miatt, megjöttek a lengyel lányok, Anna és Natalia, majd Maya is csatlakozott hozzánk, aki angolra fordít − ő maga New Jerseyben nőtt fel, magyar férjével és két gyermekükkel egy szlovák faluban laknak, így a család háromnyelvű, készül az új műfordítógeneráció.

Ebédre lassan kiegészült a csapat, a vacsoránál pedig már tizennégy műfordító ült az asztaloknál – de ne szaladjunk ennyire előre.

Miután elfoglaltuk a szobákat, Széky János volt a vendégünk, aki a Pynchon fordítás nehézségeiről tartott előadást. Azaz csak részben erről. Némi szabadkozás után, hogy tudniillik ő nem készült elméleti megközelítések fejtegetésére, és előadásában pusztán gyakorlati problémákat mutat majd be, egész fordításelméleti és -történeti összefoglalást rögtönzött. Alaposan áttekintette a Nyugatos fordítói hagyomány mibenlétét (vagy nemlétét), a következő fordítói generáció viszonyát e hagyományhoz, s a mai kor irodalmának viszonyát mindahhoz, ami előtte volt.

A Súlyszivárvány fordításakor – ha nem is kellett újra kitalálni a magyar irodalmi nyelvet – sok megoldandó problémával szembesül a fordító. Egyrészt Széky szerint az ókori szerzőktől – elsősorban Quintilianus Szónoklattanából – merítő, s annak csírájából kinövő fordítói hagyomány követése csupán addig járható út, amíg ezen hagyományból táplálkozó irodalmi szövegek fordításáról beszélünk. Az amerikai irodalom azonban már az európainál hamarabb és radikálisabban szakított mindezzel (talán finomabb, ha azt mondjuk, hogy letért az ösvényről), így a kortárs szövegek fordítása egészen más elvek, elgondolások mentén kénytelen haladni, s ezáltal a fordító – mivel nem támaszkodhat kialakult gyakorlatra – kénytelen maga kiérlelni munka közben mindezeket.

Pynchonnál kérdésessé válnak az alapok is, például az, hogy mit is értünk mondat alatt. Milyen szintaktikai, értelmi vagy ritmikai egységek tartják össze azt, mettől meddig tart. Széky végül arra jut, hogy nagybetűtől mondatvégi írásjelig. Ebből aztán Maya kérdésére kis vita kerekedett, értjük, miért, ha olvasunk Esterházyt vagy Hrabalt, hogy csak két szerzőt ragadjak ki önkényesen a citálhatók köréből, a kettőt, akik először eszembe jutnak. A pynchoni mondat olyan, mint a dzsesszimprovizáció – mondja Széky, s e találó hasonlattal nem merünk és nem is akarunk vitatkozni –: megvan a téma és az alaphang, de maga a mondat lényegében improvizáció e kettő mentén, ezáltal leképezve az élőbeszéd természetes véletlenszerűségét. Mindezt persze úgy, hogy a szöveg nagyon is strukturált és átgondolt.

Problematikusak a dialektusok is. Az előadás ezen részét egy parádés mondat kedvéért emelem ki: nem könnyű megtalálni, hogy hogyan fordítsunk egy-egy dialektust, nem szerencsés ugyanis, ha „a felső középosztálybeli frigid úrihölgytől kezdve a new yorki csövesig mindenki úgy beszél, mint a tapolcai villanyszerelő”.

Szó esett a fordítás nyelvi aktualizálásának kérdéséről is – e tekintetben Széky azt vallja, hogy nem kifizetődő a célnyelv aktuális állapotának leggyakoribb szlengszavait beleszőni a készülő szövegbe, mert azok (a nyelv legrohamosabb ütemben változó szegmenséről lévén szó) már akár néhány év elteltével nevetségesnek, mindennél jobban idejétmúltnak hatnak majd; okosabb tehát az elmúlt száz év szlengjéből meríteni, időtállóbbá téve ezzel saját fordításunkat.

A már említett vacsora elköltése után a Pont Fordítva sorozat szerkesztői, Józan Ildikó és Jeney Éva mutatták be a sorozatban megjelent köteteket, melyek természetesen mind fordítással kapcsolatosak, ahogy ezt a cím is sejteni engedi. Részletekbe menő elemzést hallhattunk a címről: a pont mint írásjel, fordítva is ugyanaz, egyrészt. Másrészt a pont utal az azonos írásképű francia szóra, mely hidat jelent, a fordítás hídként való meghatározása nem újkeletű. S végül a harmadik értelem is kézenfekvő, a pont fordítva annyit tesz: épp ellenkezőleg.

Rácz I. Péter Jeney Évával és Józan Ildikóval beszélget

Ildikó is beszélt kicsit a történetiségről, a fordításelmélet kérdésirányinak változásáról – ez így nem helyes, mintha a kérdések kevésbé változtak volna, mint a rájuk adott válaszok. Ismét előkerült a Nyugat; a szép hűtleneknek Ildikó szerint tulajdonképpen nincsen hagyománya. Ma már nem is áltatjuk magunkat azzal, hogy ugyanazt vissza tudjuk adni, amit a szerző az eredeti nyelven megírt, hiszen másik nyelvre átültetve a szöveg valójában már másik mű lesz. A fordítás ekképpen már nem a forrás-, hanem a célnyelvi irodalom részévé válik, recepciója is a célnyelvi irodalom ügye, mely fogadtatás természetesen mégiscsak a forrásnyelvi irodalomnak a legfontosabb, ám annak már alig van köze hozzá, lévén szó e felfogás szerint gyakorlatilag új műről, ami a fordítást illeti.

A sorozat megszületésének körülményeiről is kérdezte vendégeinket Rácz I. Péter; a válaszból kiderült, hogy Éva gyakorló fordító, míg Ildikó gyakorló elmélész volt akkoriban, ám azóta mindketten mindkét területet művelik, még ha az arányok nagymértékben az egyik vagy másik irány javára dőlnek is el. Ildikó utalt rá, hogy ha fordítana is, nem a saját neve alatt tenné, hiszen ő elsősorban kritikus (mit ér azonban az a kritikus, aki nem próbálta maga is a területet, amivel foglalkozik). A kritikusi és a fordítói tevékenység nyilván gyökeresen máshogy működik, élesen el kell válniuk egymástól, ez azonban természetesen nem sikerülhet teljes mértékben. „Amikor fordítasz, a kritikus ott ül a tandemen” – jegyezte meg találóan Jeney Éva.

Mindemellett megtudtuk, hogy a sorozatot annak első megjelent darabja, Bezeczky Gábor Véres aranykor, hosszú zsákutca című könyve után Bezeczkyben mérik, nem oldalban vagy ívben; ennek megfelelően van két és három Bezeczky terjedelmű darab is a kötetek között.

Az egyes könyvek műfajilag is nagy változatosságot mutatnak: van köztük interjúkötet, tanulmánykötet, de még forrásszövegnek számító levelezés is; Illyés Gyuláé és a méltatlanul keveset emlegetett Gara Lászlóé, aki elévülhetetlen érdemekkel rendelkezik a magyar irodalom franciára fordítása és francia nyelvterületen való népszerűsítése terén.

Aki azonban műfordítóként interjút szeretne adni a következő kötetben, az kétszer gondolja meg; az interjúalanyok egyre-másra halnak, vagy veszítik el korábbi pozícióikat. A beszélgetést körüllengő misztikus hangulatot erősítette a terembe betévedt sárga pillangó, aki bátran megült Maya orrán majd gallérján, az előadók arca előtt is röpdösött, s ettől García Márquez hőseit kezdtem keresni – biztosan a falunapon mulattak valahányan, s ez az árva pillangó eltévedt a rajtól.

Ildikóék rendkívül kedves és szimpatikus, életteli, vidám beszélgetése után némi, a helyi borozóból hozott, nyomokban szőlőmagot tartalmazó borral kísértük az esti beszélgetést, melynek során megtudtuk, hogy a két tábori kutyus, Szöszi és Morgó – akik egyébként díjnyertes színészek, úgy fekszenek időről időre az udvaron, mintha az imént csapta volna el őket az autó, majd, ha valaki közelít hozzájuk, a hátukra fordulnak, mancsaikat az ég felé meresztve követelik a simogatást, dögönyözést –, szóval Szöszi és Morgó kortárs észt irodalommal szeretne táplálkozni, hiszen folyvást böködték orrukkal Siiri kezét, mely a szóban forgó nyelv kortárs irodalmából magyar fordításokat, illetve azokat elemző tanulmányokat tartalmazó antológiát tartotta. Majdnem mindenki csatlakozott a borozáshoz, ami egész szép eredmény, tekintve, hogy sokan alig aludtak előző éjjel az utazás miatt. Siiri, Reet, Anne-Mari és Mirja, a négy észt lány ízelítőt adott a többieknek abból, hogy hogyan is pörög az észtek nyelve, Szilvi, aki olaszra fordít, még olasz szavakat is kihallott a beszélgetésből, L. Varga Péter tud is ám észtül, ezt állította legalábbis. Amit mindannyian megtanultunk, természetesen szintén a koccintáshoz kapcsolódik: terviseks, azaz egészségedre. (Egyik Péterünk szerint, aki nem tudni pontosan, Beaténál vagy a Deák térnél helyezte el a közös hűtőt – nyilván egyiknél sem, a hűtő a bejáratnál van, de többek egybehangzó állítása szerint Beate is ott lehet valahol −, a fenti szó „semmi szex”-nek ejtendő.) Natalia és Anna (Annából kettő van itt a táborban, mindketten lengyelek, majd a továbbiakban igyekszünk valami megkülönböztető jelzőt találni nekik) hamar elbúcsúztak, ahogy Anne-Mari és Mirja is, lassan Siiri és Reet is követte őket, végül aztán Elena, Szilvi, Dóri, LVP és jómagam maradtunk a „kemény mag” (a tavalyi tábori beszámolók terminológiáját folytatva).

Miután a farkasordító hideg ellen pokrócokba burkolózva fenekére néztünk még az utolsó palack vörösbornak is, és a bort mint témát unalomig kimerítettük már a keceli rettenetestől sötét Zaláig, élénk hitvitába keveredtünk. Nevezzük inkább eszmecserének.

Elena is aludni tért, maradt a lópokrócos szolgakettős és a palástot öltött királyi pár. Előbbi kettősből az egyik szemmel láthatóan a tábori krónikás, és nem a bor vagy a jó társaság, esetleg az éjszakázás iránti olthatatlan vágy tartotta ébren, csakis a kötelességtudat; hogyan írhatná meg hitelt érdemlően a történteket, ugye, ha nem is vett részt bennük.

Eljön azonban a pillanat, amikor a személyzet is nyugovóra tér, és elhallgatnak a krónikások.