Az éppen aktuális slágerhősök és Herkules kalandjain kívül azonban a mitológiai ismereteink meglehetősen hiányosak. Persze hatalmas az anyag, már a különböző európai (kelta, germán, görög, skandináv stb.) kultúrák ősi történeteiből sem egyszerű naprakésznek lenni, azonban nem árthat, ha legalább belekóstolunk ezekbe.

Tótfalusi Istvánnak a 2008-as Könyvhétre megjelent Meseország lakói című verseskötete a tipikus mesehősöket gyűjtötte össze a tíz év alattiaknak. A szerző most „komolyabb” vállalkozásba fogott: a Halhatatlan hősökben már a kiskamaszok mitológiai ismereteinek szélesítését tűzi ki célul. Tótfalusi azt az űrt próbálja kitölteni, mely a nagy klasszisoktól alig látszik. Mert nemcsak Artúr király meg Nagy Sándor hősködött, futottak még többek között Lemminkejnen, Prideri és persze Gilgames is.

A Halhatatlan hősök tíz rövidített, kivonatolt mítoszt mutat be. Az ismert mitológiák kevésbé ismert fejezeteiből sok más mellett megismerhetjük Medúsza történetét, Delila árulását Sámson ellen, vagy hogy hogyan lett Parszifálból a Grál királya. A kötet alapos és lelkiismeretes kutatómunkáról árulkodik: a viszonylag tömör, alig tíz oldalas elbeszélések egyáltalán nem nevezhetőek elnagyoltnak vagy vázlatosnak. A Halhatatlan hősökből egyértelműen látszik, hogy egy precíz szótárszerkesztő minden részletre kiterjedő munkája, melyben a legutolsó mellékszereplőről is a lehető legrészletesebb bemutatást kapja az olvasó. Néhol talán többet is, mint amit a formai keret megengedne.

A rengeteg név és rokonsági kapcsolat egyes pontokon nehezen követhetővé teszi az amúgy is feszes narrációt. A Baldur és Loki első pár bekezdését, mely az északi germán istenek genezisét mintegy szótári szócikkbe foglalja, igazi kihívás követni: „Ugyanígy támadt életre Audumla, az őstehén, az ő tején éltek Ümir és gyermekei. Audumla addig-addig nyalogatott egy sós jégtömböt, amíg emberi alakot formált belőle. Ebből a jégtömbből lett Buri, az ő fia pedig a Borr nevet kapta. Borr egy óriásnőt vett feleségül, aki Odint szülte neki, majd Vilit és Vét, Odin ifjabb testvéreit.” Majd a következő sorokban – közvetlenül egy Aszkra és Emblára tett rövid kitérő után – eljutunk végre Baldurig. Loki felemelkedéséről és bukásáról pedig még csak ezután olvashatunk.

Furcsa kontrasztban áll ezzel a gyakorlattal, amikor nemritkán egy-egy bekezdésben, pár mondatban kell „letudni” több éves kalandozásokat, hosszú háborúkat (például Androméda történetét), vagy amikor Lemminkejnen fél mondatban leteríti Híszi szellem rénszarvasát. Nyilván nem kérhető számon ez az aránytalanság a könyvön, hiszen a vállalkozás célja valószínűleg „csak” a legnagyobb, legismertebb mitológiák népszerűsítése. A General Press a kötetet tízéves kortól ajánlja, a megcélzott korosztály pedig még csak ekkor kezd el barátkozni a görög-római mondakörrel, nem lehet tehát megkerülni az adott néphagyományi alapok és a hősök származásának kérdéseit – annak árán sem, hogy a nehezen befogadható információmennyiség valamennyit ront a szöveg élvezhetőségén.

Talán célszerűbb lett volna szűkíteni a horizontot. Már a különböző európai hőskultuszok is hatalmas anyagot jelentenek, azonban akad történet Indiából is (Sakuntala gyűrűje). Mire megbarátkozik az olvasó az éppen aktuális egzotikus nevekkel, szinte rögtön váltania kell. A sokszínűség mindenképpen üdvözlendő, de ebből a szempontból zavaró is. A Halhatatlan hősök széles spektruma inkább egy sorozatot igényelne: egy-egy könyvet a különböző mitológiák néhány hősének. Jelenlegi formájában egy izgalmas és ígéretes kóstoló több színes-kalandos világba, de a fejezetek végén érzett hiánnyal, félbeszakadtsággal.

Azonban nemcsak a futószalagon szállított mondakörök miatt érzem kiforratlannak a kötetet. A réges-régi történetek átírása, átültetése a tízévesek nyelvére nehéz feladat, maradéktalan megvalósítása gyakorlott szerzőt igényel. Tótfalusi képes megalkotni egy ilyen írói nyelvet – ezt a kötet számos pontja bizonyítja. Néhol azonban a vállalkozás kudarcáról árulkodik a szöveg. Ahol az elbeszélő egyszerre akar epikus, archaikus, jópofa és komoly lenni, azokon a szöveghelyeken a végeredmény sokszor kínos lett. Durvásza, a „roppant nagy tekintélyű bölcs” például emelkedett hangnemben megátkozta Sakuntalát, „azzal dúlva-fúlva elviharzott.” Lemminkejnen belső rímekbe fojtott, dallamos története pedig pár oldal után kifejezetten idegesítő. Ezeket az ügyetlenségeket nem számolva azonban főleg szórakoztató, bravúros megoldásokkal találkozhatunk: „Zeusznak pedig sok nő megtetszett, az égben és a földön is. (…) A földi nőkről szólva nem számosat, inkább számtalant említhetünk.”

Általános, de annál elszomorítóbb az a tapasztalat, melyet a Halhatatlan hősök is megerősített: a szöveggondozást, korrektúrát újabban mintha nem vennék komolyan a kiadók. A Halhatatlan hősök sem mellőzi a vesszőhibákat, a rosszul egyeztetett alany-állítmány viszonyokat és az alanytalan mondatokat. Mindegyiken látszik, hogy csak figyelmetlenségről van szó, és javításuk csupán egyetlen alaposabb olvasást igényelt volna.

A Meseország lakói kötet meseszerűsége után a Halhatatlan hősök illusztrációiban is érezteti, hogy ez nem a kisgyerekeknek szóló tündérmesék atlasza, hanem a véres megtorlásokkal és leszámolásokkal tarkított akcióvilág több ezer éve, Bruce Willis előttről. Győrfi András képei kiemelik a mítoszok erőszakos, a testi erőt a szépséggel ötvöző oldalát. A hősöket fegyverrel a kezükben és legtöbbször harc közben ábrázolja, a fekete-fehér színvilág pedig tovább mélyíti a militáns hangulatot.