Nemes Nagy Ágnes ma már úttörőnek nevezhető vállalkozása után – amellyel négy Pessoa-verset mutatott be a Nagyvilág 1964-es augusztusi számában – Somlyó György Ez az ősi szorongás című kötetével vonult be Fernando Pessoa a magyar irodalmi köztudatba. Ez az 1968-ban megjelent válogatás igen hamar kultuszkönyvvé vált, hiszen az Európa Könyvkiadónál akkor még ezerkilencszáz példányban megjelenő négyszögletes, fekete borítójú könyvecske pillanatok alatt elfogyott a könyvesboltokból, hogy azután kézről-kézre, hogy azt ne mondjuk könyvtárról-könyvtárra járt értelmiségi körökben. Somlyó pedig a kötethez fűzött előszavával, s az elkövetkező években Pessoa költészetéről írt tanulmányaival megvetette e különös, „négyarcú” portugál költő ismertségének alapját.

Jó húsz évvel később, a költő születésének 100. évfordulójára, 1988-ban újabb válogatás jelent meg Pessoa műveiből. Ez az Arc többes számban címet viselő kötet hasonlóképpen a teremtett költőfigurák coterie-jével (udvartartásával) kiegészítve mutatja be Pessoa költészetét, de a három másnevű költőtárs, azaz heteroníma mellett közread néhányat a portugál költő angolul megírt verseiből is, amelyek egy újabb, más koordináták között mozgó költői világot tárnak fel megcsillanó erotikájukkal, a shakespeare-i szonett formájába és nyelvezetébe merevített elvont gondolatiságukkal.

Ez a kötet azonban, amely felfogásában a tudatalatti szerepét megkérdőjelezve egy huszadik századi költői attitűdöt láttat Pessoa költői énjének tudatos széttörésében, elhalványult az újabb Pessoa-kultuszkönyv, A kétségek könyve sikere mellett. Ez a fél-heteroním Bernardo Soares nevével jegyzett lírai próza egész Európában, ahogy nálunk is, best-sellerré nőtte ki magát a múlt század utolsó másfél évtizedében, jelezve a portugál költő iránt megnövekedett érdeklődést. Nem kis része volt ebben annak, hogy a költő hagyatékát őrző láda feltárult, és a korábban bemutatott mintegy öt-hatezer oldalnyi szöveg után a kéziratban maradt mintegy 27.000 papírlapot számláló életmű eladdig ismeretlen oldalai is közkinccsé váltak.

Bár voltak tamáskodó vélemények, miszerint semmi újat nem rejt a láda mélye, a napvilágra hozott kéziratlapok segítettek a korábbi bizonytalanságok felszámolásában, hozzájárultak a pessoai szövegek rögzítéséhez és egyértelmű datálásához, s a ma már mérvadónak tekintett kritikai kiadás megjelentetéséhez. Ennek nyomán született meg a magyar „Pessoa-összes” is, amely a portugál nemzeti kiadó, az Imprensa Nacional, Casa da Moeda által kiadott szövegekből indult ki, és külön kötetekben adta közre – a költő eredeti elgondolásait tiszteletben tartva –, Pessoa és három heteroním költőtársának, Alberto Caeiro-nak, Ricardo Reisnek és Álvaro de Camposnak a verseit.

Mindez megteremtette az alapokat Pessoa további megismeréséhez, de ugyanakkor szigorú korlátokat is felállított. Nem véletlenül panaszolta el a Kalligram Kiadónál tavaly megjelent új válogatás készítője, hogy „elrémisztette a felelősség”, amit Pessoa verseinek a fordításával magára vett, hiszen a portugál költő bemutatása, megismertetése, jelentős műveinek filológiailag pontosan körülhatárolt közreadása, és a tanulmányozásához szükséges terminológia bevezetése megtörtént és kodifikálódott.

Talán kicsit hosszan időztünk az előzményeknél, de itt a hagyományoknak és az ezek jegyében végbevitt munkának olyan fajsúlyos szövedékével állunk szemben, amelyet sem megkerülni, sem lefitymálni nem lehet. Mondható, hogy a portugál költőt francia közvetítéssel megismerő Nemes Nagy Ágnes fordításai meg-megdöccennek, mert nem ismerte a portugál szótagszámlálás szabályait, lehet, hogy Somlyó György helyenként dandysre vagy túl hetykére vette Pessoa saját nevében írt verseit is, mert hagyta elterpeszkedni Campos modernista nyegleségét, s némely fiatal műfordító munkái sete-sutára sikerültek, mert nem rendelkezett azzal a Somlyónál, Tótfalusi Istvánnál, Hárs Ernőnél meglévő gazdag költői nyelvezettel, amely lehetővé tette volna a leginkább dalformában megjelenő elvont gondolatiság árnyalt megjelenítését. Ha gépiesen számolunk, akkor bizonyos fordítások felett már az idő is eljárhatott, hiszen egyikük-másikuk már a műfordítások „felezési idejének” tekintett ötven év felé közeledik, s megújítás után kiált, de akkor ennél jobb, vagy legalább jobban hangzó fordításokkal kell előállni. Sajnálatos módon azonban úgy tetszik, vannak olyan időtálló teljesítmények, amelyeket nem, vagy csak nagyon nehezen lehet meghaladni, mint Shakespeare vagy például Caragiale esetében, hogy csak néhány eklatáns példát hozzunk, amikor is még a legfiatalabb nemzedékek is a régi fordítás mellett voksolnak, ahogy a többször is újrafordított pessoai Autopszichográfia esetében is Somlyó fordítását tekinthetjük máig is az egyetlen érvényes és élvezhető fordításnak.

Mohácsi Árpád Portugál tenger címmel megjelentetett Pessoa-válogatása azonban nem ehhez az évtizedek óta folyó, a portugál költő  minél jobb megismertetését szolgáló munkához szeretne hozzájárulni, hogy az esetleges hiányokat pótolva, a hibákat kijavítgatva szolgálja ennek a kivételes költői műnek a még teljesebb magyarországi ismertségét, hanem árnyékbokszolást folytatva fel akarja forgatni az eddigi hagyományokat, s ki tudja miért, elégtételt akar venni az elődökön. Nemcsak az eddigi terminológiát rúgja fel, alteregónak, ’hasonmásnak, valakihez megtévesztésig hasonló személynek’ titulálva a költő kivetített költőfiguráit: a vézna, tüdőbajos pásztori költőt, Caeiro-t, az antikvitás bűvöletében élő pedáns orvost, Reis-t, a dekadensen futurista hajómérnököt, Campost, hanem utószavában az egész magyar műfordítói hagyományt megkérdőjelezi azzal, hogy csak az adott nyelvet és az ahhoz tartozó kultúrát alaposan ismerő fordítónak adja meg a jogot, hogy irodalmi műveket fordítson, s félmondatával – miszerint „Pessoa soha nem írt le rossz és gyenge rímeket” – indirekt módon megkérdőjelezni látszik az eddigi fordítók alkalmasságát és munkáját.

A Portugál Tenger a valamikori Arc többes számban elgondolását követi. Pessoa saját maga, Caeiro, Campos és Reis 189 verse mellett 5 eredetileg angol nyelvű vers fordítását is közreadja, külön költőnek tekintve az angol és francia nyelvű versek megíróit. A válogatás alapkorpuszát a már jól ismert, emblematikus versek adják, mint az Autopszichográfia, amely az Élveboncolás címet kapta, az Erósz és Pszükhé, amely Ámor és Psyché lett a fordításban, vagy a Trafik, s a verseknek mintegy fele csak új fordítás.

Nehéz azonban eligazodni a régi és az új fordítások között, mert az azonosítást igen megnehezíti az a furcsa gyakorlat, hogy a tényleges címek és a cím helyett szereplő első verssorok között nem tudunk különbséget tenni, ugyanis a vers fölött minden esetben a portugál eredeti első sora szerepel. Így például a már említett Élveboncolás c. vers esetében (amelyet természetesen még így is illendő felismerni) a cím alatt az „O poeta é um fingidor” sort olvashatjuk, nem az eredeti egyszavas címet. Még különösebb megoldásokkal találkozunk azokban azon esetekben, amikor a verset cím hiányában az első sor azonosítja, így lesz a korábban „Rémesen náthás vagyok” első sorral megismert („Tenho uma grande constipação”) vers új magyar címe Meg, ami a „Meg vagyok fázva szörnyen” első sort helyettesíti. Ez a megoldás annál is inkább problematikusnak látszik, mert az ismert portugál antológiák vagy cím vagy első sor szerint jegyzik a verseket. Az eligazodásban nem segít a versek kronológiai rendje sem, mert ezen a téren is finom anarchia uralkodik. Bár Pessoának nem volt „erőssége” a pontos dátumozás, mert sok esetben nemcsak saját magától adott át verseket valamelyik heteronímjének, vagy vett vissza tőle, hanem újra meg újra átdátumozta egyik-másik versét, hogy jobban illeszkedjen életművébe, de a kritikai kiadás ezen a téren ma már megbízható adatokkal szolgál. Ennél fogva meglepő, hogy a kötet egy Pessoa által Daloskönyvének végén elhelyezett, dátum nélküli verssel kezdődik, ezt egy 1913-as, majd egy 1914-15-ös, egy dátum nélküli, majd egy 1911-es, egy 1924-es, öt darab az 1930-as években született, majd egy 1914-es vers követi. Mint ahogy meglepő az is, hogy miért a Keresztút című ciklus elé − amelyből Kálvária címen sorrendben közreadja az I., II., III., IV. és VI. szonettet − teszi a ciklus XIII. darabját, Idegen úrnak vagyok szolgája címmel, hogy a többi következetlenségre most ne térjünk ki. Ezek után az érdeklődő olvasó, ha már eddig meg nem tette, fellapozza a könyv negyedik oldalát, hogy megtudja, Pessoa verseinek melyik kiadása alapján készült a válogatás, de erre vonatkozólag semmiféle információt nem talál, mindössze a kolofon felett van egy halvány utalás arra, hogy a könyvet?, a fordítókat? vagy a kiadót? a Portugál Kulturális Minisztérium és a Könyv- és Könyvtár Igazgatóság pénzelte (sic!).

A fordítások alapjául szolgáló kiadás ügyében ugyan némi eligazítással szolgálhat az Időkapu (az eredetiben ’Az órák múlása’) című vers, amelynek első és második része megcserélődött – ez legalább sejtetni engedi, hogy valamely, a kritikai kiadás előtti kötetet használt a fordító, vagy a Pessoa-kutatások enfant terrible-jének, Teresa Rita Lopesnek Campos-kötetét, aki ugyancsak perben és haragban áll a portugál költő minden más kutatójával, ezért fenekestül felforgat mindent, amit mások a filológiai pontosság jegyében elrendeznek.

’Az órák múlásának’ ez a meglepő fordítása, hacsak nem arról van szó, hogy a fordító − mint már láthattuk – minden esetben az eredetiségre törekszik, fölveti a portugál szöveg értelmezésének/megértésének a kérdéseit, mert amint erre az utószó írója figyelmeztet, ezt megfelelő árnyaltsággal csak egy portugálul beszélő és a portugál viszonyokat ismerő valaki képes. Ehhez képest meglepő, hogy az Alkonyatkor című versben ezt olvassuk: „A könyvet, amit írt Cesário Verde”, pedig a 19. század végi realista költő fennmaradt verseinek gyűjteményét a portugál irodalomtörténet Cesário Verde Könyvének nevezi – amit a nagybetűvel írt „Könyv”-vel jelezni lehetett volna. S vajon  egy portugál viszonyokban járatos valaki ne tudná, hogy egy katolikus országban nem ’úrvacsora’ van, ahogy az Elég metafizika nem gondolni semmire című versben szerepel? Az Ébredésben a „Rua do Ouro” (az ’Arany utcája’, amely a valamikori aranyművesekre utal) az vagy megmarad ebben a formában, vagy Ouro utca, hivatalos nevén Áurea (Arany) utca lesz belőle, semmiképpen nem „do Ouro utca”. A Letettem az álarcom utolsó sorában a költő nem úgy bújik vissza a személyiségébe „mint villamos a fordulóban”, amelynek magyarul nincs semmi értelme, hanem ’visszatér a személyiségéhez, ahogy egy (vasúti) vonalvéghez’. S mit mondjunk arra, hogy szegény ihletett barátdalokat és szerelmes énekeket író Dénes királyt csak arra méltatja a fordító, hogy nehézkesen hangzó „trubadúrverseket” körmöljön?

De még ahol az értelmezés rendben is volna, ott is meg-megbicsaklik a magyar szöveg. Roland Barthes kifejezését átvéve a „költészet nulla foká”-t megvalósító heteroním Caeiro puritán verseivel a panteisztikus és misztikus költők ellen harcolt, ezért nem érhető, hogy a Ma majdnem két oldalt elolvastam című versben a misztikus helyett miért rejtélyeskedő költő szerepel, agyoncsapva az egész költemény értelmét. Másfelől a Csókolj meg homlokomon cím nem lett volna-e magyarosabb a ’csókolj homlokon’ vagy a ’csókold meg a homlokom’ formában? Az Azúr, zöld, skarlát című vers utolsó sorában pedig a „A portugált, aki tud tengerül!” nonszensze helyett állhatott volna, ahogy az eredetiben, ’A régi portugál nyelvet, amelyet a tenger beszél!’

Azzal sem érthetünk egyet, még ha közben meg is változott a befogadói közeg érzékenysége, hogy az életében és a költészetében végtelenül konzervatív és kimért Pessoa, aki legszívesebben 19. századias helyesírással írt, mert nem akarta, hogy a vulgus is olvassa a műveit, az eredetiben olvasható Arre (Gyí!, Rajta!) helyett így szólaljon meg magyarul: „Rosseb, ennyi nagyon kevés!”. Emellett az olyan hányaveti kifejezés, mint például a Trafikban olvasható ’szobortak’ bájos pongyolaságnak tetszik.

Mindent egybevetve, sem Pessoa, sem pedig magyar olvasói – akik nagy lelkesedéssel várták, hogy nemzedékük egy tagja valami átütő újdonsággal lepi meg őket – nem érdemeltek egy ilyen, hosszú kihordása ellenére is megcsökött munkát, amely még formailag sem felel meg az eredetinek. Noha az utószó írója Ricardo Reis verseivel kapcsolatban a „strófák vizuális képé”-ről beszél: az eredeti sajátos verssor megtörései, kurziválásai, hármaspontjai rendre eltűntek a magyar szövegből.

Egy erényére mutathatunk csak rá Mohácsi Árpád válogatásának, „korrektségére”: a hercegnőt az Ámor és Psychében ’hölgy’-nek titulálja, és a Trafik című versből kihagyja azt az inkriminált sort, amelyet Somlyó György még így fordított: „…mint egy lábtörlőt, amit ellopott a cigány, pedig egy vasat sem ért”. E helyett a politikai korrektség jegyében ezt olvashatjuk: „Vagy lábtörlőt, amit megbugáztak, és már mit sem ér”. Mi pedig örülhetnénk, ha most csak ennyit bugáztak volna meg Pessoából.