Már e lépcsőn el is kezdődik a kiállítás, majd az amúgy nemdohányzó tér falán futó légelszívó csatornájának függőleges, a vendég felé forduló oldalán folytatódik, rövid szünetet tart egy párnázott, szegecselt fekete andráskereszt és egy deres erejéig, s a szemközti végfalon zárul. Nagy megkönnyebbülés volt e helyszínt először látni: a fétis oldott légkörét árasztják az elhúzható lakkbőr függönyök, s hogy az egész hely, tűfényeivel, feketében és vérvörösben van tartva.

Az Alászállások – mármint a szó technikai értelmében véve: ezek ikonjai ide érkeztek, és az Ávátárák szóból fordítható. Azért így, mert az indusok egyik hitrendszerében ez a tíz esemény volt olyan, mint amiért mi a Felkentet annak tartjuk, ami. Ő nincs a kiállítottak sorában, sőt, az Alászállások, képeiken már kiegészülnek hozzájuk képest általunk démonibbnak besorolható elemekkel, illetve külön ikonokon jelenik meg régebbi és újabb forrásokból származó ártó elemek erőteljesen szubjektíve tálalt kisebbfajta hada.

Aki nem jártas az indusok hitrendszereiben, annak aligha mond bármit is az amellett bő mesélő kedvvel előadott sorozat, és ez a szöveg sem lesz rövid összefoglalása annak, amit eddig fehér ember fejjel erről megtudtam, vagy most hirtelen megtudhattam volna. Rásonyi elbeszélése alapján értem a képeket, de inkább hagyom, hadd beszéljenek helyette.

Az alakokra egy kifejezés illik elsősorban: igézők. Igézetük gyönyörön marasztal: a matt, fekete hátterek előtt ragyogó ezüst és arany könnyed ékszerek, pántok (melyek jobbára az alakok öltözetét alkotják), az alak gerincének egyes pontjaira középpontozott körök végletes kontrasztja lenyűgöző, rabul ejt. Ez a finoman metszett, rátétszerű réteg kiegészül a táblára applikált fémdíszekkel – ezek régi típusú, domború fejű sárgaréz rajzszögek. E két típusú felület között láthatók a testek bőrei – aszott, mégis monumentális tartású és arányú, a másik kettőhöz képest gyötrelmes felszínek.

A legtisztább horrort Káli ábrázolása nyújtja, vérben és lángban fürdő, kibillent tekintetű, nyelvét őrjöngésében kieresztve tartó alakja mondja ki azt, amit a többi kép csak suttog: súlyt üvölt. Halálunkon keresztül saját testünk súlyát, illetve a bukásokkor gyarapodó súlyt, a teremtetlenekhez húzásunkkor keletkező súlyt.

Minden kép egészen konkrét tartalmú: van fekete nap, vénasszony által dédelgetett szellemrovar, s fagyos hegycsúcs, mely lefelé forduló háromszögbe rajzolt szemet hord. Kifordultságok tehát, azaz kortárs realizmus, vagy démonégető tükör. A számtalan még létező forgatókönyv mellett az sem kizárható – mint amiért sokak ellenzik hogy fénykép készüljön róluk –, hogy démonkötés-emlékművek és preparátum látványosságok egyszerre, hiszen nem egy képen másolt, titkos neveket jelentő bélyegek díszlenek.

A korunk képzőművészeti fétiseként számon tartott személyesség tekintetében tehát nincs hiány, a mitológia nagyon magán és nagyon egybeáll; az anyag mindössze azért nem képzelhető el a képzőművészet szokásos intézményeiben, mert nincs fantáziánk.