A Mozgókönyvtár című kötetet a Goethe Intézet adta ki, az intézmény 20. születésnapja alkalmából. Az antológiát december első hetében a villamoson adták ingyen olyan emberek kezébe, akik épp olvastak, összesen 1500 példányt, hogy kedvet csináljanak az egyes írók teljes könyveinek elolvasásához is.

Számomra a könyv egyik erénye épp abban rejlik, hogy a legkülönfélébb – valós és fiktív – világokba repít el minket, ami, ha a szerzők születési helyét és nevét megnézzük, nem meglepő. Talán természetesnek is tűnhet ez a fajta kombináció, ha figyelembe vesszük, hogy az antológia magyar olvasók számára készült. Két magyar születésű író is ott van a névsorban: Zsuzsa Bánk és Terézia Mora. Zsuzsa Bánk Az úszó című regényéből közölt részletek alapján egy magyar család 1956 utáni életét sejthetjük meg, nyaralásuk hangulatának és mozzanatainak aprólékos ecsetelésével. Terézia Mora Különös anyag című elbeszéléskötetének A tó című darabjából jelent meg részlet. A Fertő-tó határvilágát itt is, akárcsak Zsuzsa Bánk prózájában, a külső, természeti vagy a falu életéből vett képek érzékeltetik, úgy, hogy minden egyes tárgynak vagy természeti elemnek többletjelentést tulajdoníthatunk. Írásaik szimbolikusnak mondhatók, szereplőik azonban teljesen hétköznapi figurák, akikkel tulajdonképpen semmi rendkívüli nem történik. Az elbeszélő – mindkét esetben – közvetlen részese a történteknek. Mivel az antológia minden egyes részlete után rövid leírást kapunk a szerző életéről, műveiről, illetve a választott műről, a részleteket egy nagyobb egészbe helyezve, miértjeinkre is választ kapunk. Az írásokat pedig, szerencsés módon, a legtöbb esetben úgy válogatták, hogy nemcsak kedvcsinálók, de önmagukban is élvezhetőek legyenek.

A kötetben más, kelet-európai származású írók művei is szerepelnek, ami azért érdekes, mert a külföldiek szemszögéből láthatjuk a mai Németország világát. Wladimir Kaminer, Moszkvában született író két elbeszélésében a legkülönfélébb nemzetiségű, Berlinben élő emberek kissé abszurdnak mondható, ám nagyon is a valóság elemeihez kötődő történetei nevettetnek meg bennünket. Sasa Stanisic, a Bosznia-Hercegovinából származó fiatal író pedig számos, igen változatos elbeszélői szemszögből, és sokféle stílusban – ugyanazt a témát például többször üzenetrögzítőre mondva – fogalmazza meg a külföldön élő fiúnak hazájához kötődő emlékeit. Bár mostanában a legkülönfélébb művészeti ágak – leginkább az irodalom és a filmművészet – választják témául a Nyugat-Európában élő bevándorlók életének és sajátos, hazájukból kiszakított emberek – épp ezért az emlékeknek nagyobb jelentőséget tulajdonító – világának ábrázolását, ez a téma a bevándorlók számának növekedésével és az Európai Unió kibővülésével egyre aktuálisabb.

Természetesen nemcsak „külföldiek” neve fémjelzi a kortárs német irodalmat, ám ezt tartottam a legszembeszökőbbnek, legmegfoghatóbbnak az antológiában, annál is inkább, mert nehéz ilyen rövid részletek alapján átfogó képet nyújtani egy ekkora témáról, egy nemzet kortárs prózairodalmáról. Részletek lévén egyenként sem elemezhetem az egyes műveket, ám annyi mindenesetre nagy általánosságban elmondható, hogy a kiválasztott írókat és részleteket minden szempontból a sokszínűség jellemzi. Vannak köztük már nálunk is jól ismertek: Siegfried Lenznek eddig tíz kötete jelent meg magyarul, Bernard Schlink több nyelven megjelent bestselleréből, A felolvasóból készült filmet már a magyar közönség is láthatja, illetve Daniel Kehlmann műve, A világ fölmérése is az utóbbi évek német irodalmának egyik legnagyobb könyvsikere, de olyan írókkal is megismerkedhetünk, akikre jó, hogy felhívták a figyelmünket. A szerzők életkorára is a változatosság a jellemző. Annyi mindenesetre közösnek tűnik a legtöbb részletben, hogy a világ legkülönfélébb országainak történelmében esett sebekre emlékeztetnek, igen érzékletes módon, sok esetben meglepő formai újításokkal (Juli Zeh), és szokatlan elbeszélői szemszögből, még többször pedig a humort sem nélkülözve.

A címben feltett kérdéshez visszatérve, egy ilyen könyv kapcsán érdemes újra elgondolkozni a nyelv szerepén a mai (európai) kultúrában. Vajon érvényes-e még Széchenyi híres mondata: „nyelvében él a nemzet”. Talán azzal lehetne kiegészíteni, hogy nemcsak saját nyelvében, mert egyes írók nem (csak) anyanyelvükön elevenítik fel egykori hazájuk történelmét és kultúráját. Illetve, közvetett módon, a műfordítás által betekintést nyerhetünk más országok irodalmába is. Németország és Magyarország esetében ez a kapcsolat oda-vissza működik. Jó lenne, ha ezt egyre több kultúráról elmondhatnánk.

Mozgókönyvtár - lendületben a német irodalom
Goethe Intézet, 2008.