Primadonna assoluta / Edita Gruberova két Donizetti-operában / PRAE.HU

Bámulatos, ahogy manipulálja a házat, mint ahogy az is, ahogy az idén 63 (!) éves Gruberova képes átlényegülni nemcsak korosodó szerelmessé (I. Erzsébet), hanem fiatal lánnyá is (Lucia). A 2004-es müncheni Roberto Devereux-előadás legközelebb 2010-ben lesz műsoron, feltehetőleg mit sem veszítve aktualitásából: Christoph Loy rendezése nem törődik a két Erzsébet királynő közötti nyilvánvaló történelmi és személyiségbeli különbségekkel; és mai, ultramodern, fekete designer bőrkanapék uralta lounge környezetbe helyezi az előadást – amely a modern párhuzamon kívül más rendezői koncepciót nem erőltet a nézőre.

Színészvezetése jeles: finom gesztusokkal, kevés kellékjátékkal festi a nagyon is emberi viszonyokat, és a Donizetti által elsöprőnek ábrázolt érzelmeket. Ehhez a szerelmi négyszögben résztvevő többi szereplő, így Roberto, Sara, és Nottingham is egyenrangú partnerként való ábrázolása szükséges, és Loy nagy hangsúlyt fektet a Sara–Roberto és Sara–Nottingham szálak kibontására. Sara és Erzsébet viszonyának, illetve Sara érzelmeinek ábrázolására Erzsébettel közös kettősében és az azt követő áriában is módot talál. Igazi összművészeti remek születik a képileg és zeneileg is egységes előadásból: nemcsak a díszlet és a jelmezterv pompás, de a fodrászat is – Erzsébet frizurája ugyanis erős képi párhuzamot teremt a mai Angliával és II. Erzsébettel.

A tragédia öltönyös-kosztümös, középkorú, felelős pozíciójú személyek között megy végbe, Erzsébet mint felsővezető utasítja az Armani öltönyös Essexet mint beosztottját a szerelemre. Az persze mást szeret, és Edita, akarom mondani, Erzsébet éktelen haragra gerjed: jól fésült parókáját letépve, kövéren, félig kopaszon (újabb maszkmesteri bravúr) énekel a megalázó szerelemről, esküszik bosszút, és siratja el halálra ítélt szerelmét. Gruberova alakítása, ahogy hátrabiccentett fejjel, felemelt karral énekel, több mint hatásvadász gesztus, ami földrengésszerű ovációt vált ki a házban. Ez a neki kijáró ünneplés egyben drámai csúcspontja az előadásnak. A tapsorkánt kiváltó koloratúrái és a karzaton is közvetlen közelinek tűnő pianissimói mellett e színészi jelenlét és átlényegülés révén jobban hallani a zenét. Mintha a ritmusa is egészen megváltozna a Budapesten látott koncertszerű előadáshoz képest, ahol ez az átlényegülés hiányzik, és „csak” a tökéletes zenei élmény marad.

A müncheni Operával ellentétben a bécsinek nincs sem egységes marketingje, sem egységes arculata: a Ringen a leköszönő Ioan Holender megőrzött 20-30 éves produkciókat is, mint amilyen például a Bajazzók, miközben Sir Peter Jonas regnálása alatt a Ház nemcsak egységes arculatot, designt, hanem egységesen modern, mai rendezéseket kapott. (Elég egy pillantást vetni a müncheni honlap multimédiás felületére!) Bécsben azonban teljes lutri, hogy avitt vagy csak régi, korszerű vagy hipermodern rendezésre számíthatunk: a rendszeres operalátogató stiláris egyvelegre számíthat.

Ezért is voltam különösen kíváncsi arra, mi történik egy másik Donizetti-előadásban. Gruberova Bécsben, a Staatsoperben a már-már muzeális Lammermoori Luciát énekli júniusban, és a címszerepnél legalább annyival idősebb, ahány éves a rendezés. Pontos adatok nem érhetőek el, ahogy az előadás után sem a színlap, de még a szereposztás sem kereshető vissza a bécsi honlapon; a youtube-on 1983-as dátummal fut.

A historizáló díszlet és a jelmezek korhűek, de az illusztrálás inkább elfedi, mint segíti az értelmezést. Gruberova magára marad a szerepformálással (énekelte már vagy 30 éve is ugyanitt), így akkor érvényesül igazán, amikor a harmadik (a bécsi előadásban a második) felvonásban, az 'Il dolce suono' áriában szerelmi bánattól sújtva a képzelt esküvőről énekel. Leomló szőke parókában, földig érő fehér hálóingben alakítja a megbomlott fiatal lányt. Hihetetlen, ahogy az őrület eljátszása közben egyszerre idézi ennek az operajátszási konvencióit, mégis egyénített a szerepformálás, és bár megcsillantja teljes technikai repertoárját, az ária mégsem koloratúra-bemutató, hanem a szünetek, pianók, sikolyok, kadenciák a jellem- és helyzetfestés eszközei maradnak. Ugyanígy, az ária végén az előszínpadon megáll, a feje fölé emeli a kezét mintegy fohászkodva: a szerepben marad, miközben nagyon is nyilvánvalóan tudatosan manipulálja, szinte karmesterként dirigálja a közönségét, reflektál magára a színházra: Operában vagyunk, és egy sztárt látunk. Ez a szerepformálásban végig megtartott és az itt csúcspontra juttatott kettősség teszi számomra Edita Gruberovát abszolút primadonnává.

Donizetti: Roberto Deverux

München, Operaház, 2004.

Művészetek Palotája
2005. szeptember

Donizetti: Lammermoori Lucia

Bécs, Staatsoper
2009. június 5.

(Edita Griberova legközelebb Pesten 2009. november 16-án a Müpában látható Bellini Normájában vagy a müncheni Opernfestspiele programján két előadásban: Lucrezia Borgia július 1. és 6.; Norma július 13.)

színház

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról