Még annyi lehetőségünk sincs, hogy eldönthessük, bele sétálunk vagy megkerüljük. A csapdák természete magunk mentén öntörvényű, mert ismereteink, tájékozottságunk és nyitottságunk, kritikai attitűdünk az, amiből építkezik. E fölött pillanatnyi értelemben nem lehet határozni.

Csiszér Zsuzsi (1972) legújabb művei a Várfok Galéria XO Termében láthatóak, Patrik látja repülni a gömböket című kiállításán. Attól nyilván nem lehet eltekinteni, hogy egy kereskedelmi galériáról van szó, hisz manapság már az is meghatározza képnézési szokásainkat, hogy hol nézünk. A művészet befogadó és bemutató mechanizmusai ugyan az utóbbi évtizedekben jelentősen kibővültek, a képeknek régi hagyomány szerint második otthonukként mégis galériában a helyük. Hisz, ha ott a helyük, ezzel mindenki jól járhat. Galériából persze sokféle létezik, de most arról beszélünk, ahol a műveket meg lehet venni. A művészeti intézmények mellett a kereskedelmi galériák a művészet első számú bemutató orgánumaiként működnek, a kortárs műkereskedelem, ha űzött szerepben, mégis létező jelenség. A művészek pedig, akik izgalmas vagy kevésbé izgalmas műveikkel mégiscsak feltöltik e galériákat, a szellemi tőke termelése közben esetenként hírnevük mellett anyagi javakhoz is juthatnak. Már, ha elég ügyesek hozzá. A galériáknak ugyanis termelni kell, így termelni kell a művészetnek is. Hogy ez milyen hatással van oda és vissza, művészre, művekre, galériákra, hírnévre, ezt most hagyjuk.

A Várfok Galéria amúgy hajlamos arra, hogy az eladható művészet mellett nézhető, már-már elgondolkodtató műveket is kiállít, nyitott az új tendenciák bemutatására, olykor egy-egy tematikus kiállítással is előrukkol, felkarolja a fiatal művészeket, hiszen ami friss, az friss. Természetesen mindez nem jelent egyedi működést, nem jelent csodálni való jelenséget sem, mert ugyanez elmondható a kortárs művészeti galériák mindegyikére. Kivéve azokat, amelyek odáig merészkednek, hogy a képeket tartó falak közé konceptuális jellegű, újszerűbb médiumokkal kísérletező, kevésbé megfogható műveket is beengednek. Mindazt, ami nem szobor és nem kép. De ezt is hagyjuk, mert Duchamp óta erről, ilyen módon és szinten nincs értelme gondolkodni.

Térjünk inkább vissza ahhoz a csapdahelyzethez, ami a gondolat és kép kapcsán generálódik. Időnként épp a nézőben. Mert manapság már az is enyhíti valamelyest az ember fájdalmát, ha a világítás reflexfénye mellett a mondanivaló aprócska szikrája is megcsillan egy kiállításon. Erről persze csak abban az esetben érdemes beszélni, ha elvárható a művésztől és művétől, hogy megkockáztasson valamit. Akkor, ha a művészeti gondolkodás kritikus állásfoglalásáról van szó, nem beszélve a radikalizmus teremtő erejéről és a nem felindulásból elkövetett újító szándékról, és mindezt nem kifejezetten csak jelen kiállítás kapcsán emlegetem fel. Ha ilyen értelemben vizsgálnánk Csiszér Zsuzsi kiállítását, nem lenne sok, mit ide írhatnánk. Szót ejthetnénk persze az utóbbi években aktuális vitatémává fajult technorealista vagy fotórealista festészetről (Műértő, 2003 júniusa és 2004 áprilisa között megjelent cikkek), de ezt a feladatot meghagyjuk a művészettörténetnek, mint katalogizáló, fogalomteremtő, kanonizáló műfajnak.

Csiszér Zsuzsi festményeire általában jellemző a festészeti technika magas szintű ismerete. Akár korábbi sorozatait nézzük – például a 12” inch-et (2002-2003) –, ahol a képek a 70-es, 80-as évek pop kultúráját idézik, vagy Zöldövezet című sorozatát (2004), amelyen természetből kiragadott elemek, különböző növények, virágok, fűfélék lépnek a kettőből majdnem a harmadik dimenzióba, végül legújabb műveit, ahol nagyméretű portrék láthatóak, és amelyeken csak Patrik látja repülni a gömböket (2006). Egytől egyig lenyűgöző technikai tudással elkészített művek, zavarba ejtően hatásos ecsetkezelés, összességében harmonikus képfelületek, jól szerkesztett kompozíciók, dekompozíciók. Olyasmik, amiket az ember szívesen lát valahol, valakinek az otthonában, egy társalgóban a kanapéval szemközti falon, de még magazinok címlapján is. Jó ránézni. Van bennük valami finom, krémesen lágy, mind a színhasználatban, mind a felület kidolgozottságában. Mégis olyan érzet marad utánuk, hogy jól megvagyunk nélkülük is. Ha már nem vagyunk a képek terében, nem hiányoznak, nem várjuk, hogy valahol újra visszaköszönjenek. Szép képek. Úgy hatnak, hogy utánuk nem jelentkezik többlet. Csiszér Zsuzsi tökélyre fejlesztett valamit, egy technikát, egy látásmódot, amit újra és újra megismétel képi témákban újjászülető sorozataiban. Nevezhetnénk ezt az ő személyes kézjegyének, amiről megismerszik a festő, bármibe is fog, de mégis, itt marad ez a hiány.

Legújabb sorozata méreteiben, technikájában szintén lenyűgöző anyag, akkora képek, amelyek szétfeszítik a Várfok Galéria termeit, benyelik a maradék levegőt, tágas terek után ordítanak. Többek között kilenc nagy méretű portré (150x160 cm), szappanbuborékokat fújó arcok „Most”, „Engem”, „Köszi”, „Meglepve”, „Márpedig”, „Kontraszt”, „Tova”, „Látszik”, „Ebben a pillanatban” címekkel.

Áll az ember a galériában, elnézi ezeket a szép nagy képeket, és arra gondol, hogy festeni komoly dolog. Nem kis feladat, és ezt minden irónia nélkül írom. Koncentrációt igényel, szellemileg és fizikailag is kihívást jelent. A falakon tehát több hónap munkája, talán egy egész évnyi, vagy még több. Mégsem értem, mi végre. Az ember gyakran azért fest, mert örömét leli benne, aztán ezt megosztaná másokkal is. Ekkor kezd el a kép önálló életet élni. Mindenkiben külön-külön. Mert, mint sok minden más, ez is felelősség: megosztani. Keresem magamban e képek önálló életét, vagy az enyémet bennük, de csak matatok, mint egy rutinmozdulat a beépített szekrényben. Nyúlok érte, de nem fogok meg semmit. Hagyatkozhatnék a zsigeri érzéseimre, így tehát annyit veszek ki mindenből, amennyit képes vagyok magamból kinyerni.

A nézésből fakadó első élmények után nem marad semmi, a megértés karja, ami egy perce még vakon matatott, elkalandozna már a gondolat tájaira. De nem artikulálódik nagy felhozatal. Hagyjuk talán a logikát, és a szemérmességet is. Lehet, hogy épp most jött el az idő, hogy a boldogságot mint kényes témát fölemlegessük? És amelynek érzete eltölt bennünket, ha ezekre az illékony dolgokra gondolunk, mint szappanbuborék vagy érzés, például? Vagy azzal foglalkozzunk inkább, hogy a képeken felnőtt emberekről van szó, akiknek sosem látjuk az arcát közelről – és ők sem a sajátjukat –, amikor buborékot fújnak, most viszont igen? Esetleg Patrik volna a lényeg, aki a képek világából a címbe szorult, bennünket, nézőket pedig azok közé taszít, akik lemaradnak a szappantüneményekről? Netalán azoknak a pillanatoknak az öntudatlan keserűsége néz vissza ránk mindegyik képről, melyeknek kedves, grimaszba forduló játéka eltakarja szemünk elől, netalán szívünk elől az elégedett, már-már gyermekien ártatlan, de még bennünk létező mozzanatok lehetőségét? Az élet észrevételét?

Túl sok a kérdés, de az is lehet, hogy vannak dolgok, amiket nem kell megérteni. A szemközti cukrászda felé veszem az irányt. A kiállítás anyaga annyira maradandó élmény, mint ez a külcsínre nagyon vonzó Rákóczi túrós baracklekvár és hab nélkül.


A kiállítás megtekinthető november 25-ig, kedd – szombat 11-18 h között.
XO Galéria, Budapest I. Várfok u. 11.

http://www.varfok-galeria.hu/muvesz.php?mid=6