A szünet nélkül játszott, bő kétórás előadásba Klaus Maria Brandauer úgy hízik bele, akár a kisgömböc: lassan, de biztosan lakja be előbb a szándékosan historizáló színpadi teret, majd uralja a társulat összjátékát is. Akárha egy Vermeer-kép kelne életre: rácsos ablaktábla, puritán pad, kopott perzsaszőnyeggel letakart íróasztal a jobb napokat látott falusi bíró lakásán. A szolgálók a sárga tyúkokat – a címlap szerint kereken egy tucatot – az előtérből kihessegetik, hogy kezdetét vehesse az előadás, akarom mondani, a tárgyalás.

Szó szerint tyúkper egy eltört korsó miatt. Brandauer alakításában és Stein értelmezésében Adam, a bíró inkább vásári komédiásra hasonlít, mint komoly, törvénytisztelő polgárra, aki az eltört korsó kapcsán a rá nézve terhelő vallomásokat rögtönzésekkel, bohóckodással igyekszik más mederbe terelni – sokáig sikerrel, míg aztán ki nem veti magát az ablakon. Az derül ki ugyanis, hogy bár Marthe Rull (Tina Engel nagyszerű alakításában) Ruprecht Tümpelt vádolja, aki valaki mást látott Eve szobájából kimenekülni, és ez a valaki verte volna le közben az értékes tárgyat. Hogy kit látott, az a bírónak hamar, a darabbeli és a színházi közönségnek – Brandauer bámulatos szócséplése és magánakciói révén – viszont annál később derül ki.  Stein szerint Kleist 1802-ben írt szatírája oidipuszi krimikomédia, ahol a nyomozást vezető bírónak azzal kell szembenéznie, hogy hamarosan ő maga lesz a vádlott – nemcsak a rongálás, hanem hatalommal való visszaélés, vesztegetés és megrontás miatt is. Mielőtt ez bekövetkezne, az előtt veti ki magát az ablakon.

A komédiának azonban itt még nincsen vége. Stein a fennmaradt szövegvariánsokból szerkesztette az előadás szövegkönyvét (Kleist ugyanis Goethe utasításaihoz híven át- meg átírta a darabot), így belefoglalta az úgynevezett variánst, a tizenkettedik jelenetet, ahol a tárgyalást Adam nélkül lefolytatják – Steinnél Adam szellemében: a zárójelenet azt mutatja meg, hogy jöhet-mehet bármilyen kurzus, a magas pozíció korrumpálja az addig mégoly szabálykövető állampolgárokat is. Az előadás álomszerű képpel zárul: a falak eltűnnek, a tér kitárul, és a színpadot beborító fehér hóban összeölelkezve táncolnak a szereplők.

Stein színészvezetésének hála, feltárul minden szövegbeli nüansz. Az egyik színész ezt Textgeilheitnak nevezi, azaz szerinte a szöveg menő, klassz dolog; és Stein ezt bontja ki, és nem csak valamely koncpeció mellé rendeli. Nem anyanyelviként csak az előadás utáni közönségbeszélgetés során szembesülök tehát azzal, hogy milyen ajándék is lehet a klasszikusokat ugyan csak fordításban, de legtöbbször kortárs fordításban hallani. Hiszen a nagyon is archaikus kleisti szöveget, annak képiségét, mára halott metaforáit jelentéssel megtölteni a német ajkú közönség számára is nehéz. Az előadást uraló Brandauer azonban olyan természetességgel mondja a szövegét, mintha kortárs darabról lenne szó, mintha nem kellene megküzdenie  a régi szöveg adta nehézségekkel.

Heinrich Kleist: Az eltört korsó
Das Berliner Ensemble

2009. június 3.
Bécs, Theater an der Wien