bezár
 

film

2009. 06. 03.
Hulot úr felidézve és betiltva
Jacques Tati világa
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hulot úr felidézve és betiltva Egy nyurga francia férfi rövidre szabott nadrágja alól kivillanó csíkos zokniban, világos ballonkabátban és karimás fejfedőben kerékpározik. A járművön potyautas, egy kisfiú ül. Adva lenne az alapszituáció Jacques Tati számára, hogy szomorú poént fabrikáljon abból a tényből, hogy a Cinémathèque Française által a személye emlékére megrendezett kiállítást hirdető plakátot betiltották.

Hulot úr nem kompatibilis a társadalmunkkal, hiszen pipa lóg ki a szájából. Szomorú? Inkább pontos. Hulot úr figurája amúgy is kissé különc, kissé kívülálló: akit megtűrnek, de nem értenek. Mintha Chaplint fosztanák meg kalapjától – a pipa tilos, a plakátot lecserélik, de a szomorkás mosoly ott marad a szánk szélén.
A cenzúrázott plakát
Jacques Tati első filmjeiben még nem szerepelt Hulot úr, a saját maga által megformált állandó főhősére csupán az 1953-as Hulot úr nyaralban lelt rá. Itt ismerjük meg a pipás, csíkos zoknis, ballonkabátos, magánál majdnem mindig esernyőt hordó figurát, aki már egy másfajta, a burleszktől távolabb álló humort képviselt. A postások iskolájának postása még Buster Keaton-i módon próbál úrrá lenni az irányítása alól elszabaduló tárgyakon (lásd: önálló életre kelő bicikli). Ez a film még az ő egyszemélyes magánszáma, de már itt is érezni különcségét. Tati kabaréhumorista, nem akrobata. Mikor a vasúti síneken próbál meg átjutni, fölkapja biciklijét a sorompó. A tárgyak életre kelnek, de nem ellene vannak, csupán megviccelik. Keatonnél talán inkább úgy nézett volna ki ez a jelenet, hogy a sorompó a főhőst kapja föl, s ez adott volna alkalmat az ügyefogyottságot színlelő, de zseniális akrobatikus mutatványokra, ám Tati humora már itt sem ilyen harsány.

Rövid filmográfiájának legnagyobbra tartott művei a Nagybácsim (1958) és a Playtime (1967). Ezekben az alkotásokban Hulot úrként mutatkozik Tati. Már ismerjük őt, a karakterét, a személyiségét, s ezekből a filmekből megismerhetjük a világlátását is. Hulot úr ugyan burleszki figura, de a műfaj hagyományaival ellentéten nem ő válik a filmek abszolút főszereplőjévé, a Nagybácsimban többnyire még őt látjuk a vásznon, de a Playtime-ban hosszú percekre eltűnik a szemünk elől. Nem tudjuk, hol kódorog.

A világlátás teszi ezeket az alkotásokat igazi Hulot úr-filmekké. Nem a figura állandó jelenléte a fontos, hanem az, ahogyan ő érzékeli a világot, bár ez a világlátás a Nagybácsimban még kap egy csavart. Már a cím is egyfajta személyességet sugall. Ahogyan a film végén finoman elhúzódik a függöny az ablak előtt, melyen keresztül nosztalgikusan kitekintettünk, olyan, mintha egy visszaemlékezés érne véget. A cím is azt sugallja, hogy az egész mű inkább a kisfiú szemszögéből felidézett mementója egy világnak, melyet a nagybácsija képviselt. Egy világnak, mely gyerekkorában még létezett, de már akkor bontásra, pusztulásra ítéltetett.
Nagybácsim
Hulot úr ugyanis egy ósdi, de nosztalgikus és bájos negyedben él. A film elején a főcím alatt építkezést látunk, s azt a mű végére értjük meg, hogy a szószátyár utcaseprő, a bolondos zöldséges, a harsány piac, a romos házak, az anakronisztikus, de lélekkel teli világ, a „kelekótya angyal” világa a végét járja, a kiüresedett geometriai formákban és az aritmia pusztulásában hívő globalizálódó fogyasztói társadalom halálra ítélte azt. Hulot úr meseszerű háza is el fog tűnni, és a helyére egy betonkockát húznak majd.

Szentimentalizmus és nosztalgia árad a régi lakónegyedet ábrázoló képsorokból. Ha stílusban és minőségben teljesen eltérő is, de a filmvásznon Jiří Menzel Sörgyári capricciójában érhetünk tetten hasonló attitűdöt. Számtalan érték elveszik, a kurtítások megkezdődtek. Marad helyette egy világ, a beszélgetést gügyögéssel színlelő felsőközéposztálybeli sznobokkal, akiknek a kerti partin mutatott viselkedése Luis Buñuel burzsoáziáját előlegezi meg, csak Tati világa más, a burleszk felől indulva egyfajta Alice Csodaországban-féle „boldog nem-születésnapot partiba” helyezi bele már-már meseszerűen grafikusra megrajzolt hőseit. A gyerekek lényegében ugyan eltűnnek a Playtime című filmből, de majd Jean-Pierre Jeunet Delicatessenjében visszatérnek csínytevéseikkel, hogy ismételten borsot törjenek a felnőttek orra alá egy olyan világban, mely nem áll messze a burleszkétől (bohóc főhős), s melyben a figurák hasonlóan karikírozottak, túlrajzoltak. A Delicatessen trogloditáinak „egyenruhája” és a Nagybácsim gyári dolgozójának utópisztikusnak ható védőruházata között, ha nem is az idézését, de az ihletettségből fakadó rokonságot mindenképpen felfedezhetjük.
Kerti part (Nagybácsim)
A Playtime Párizsa rideg és steril, de ezt közel sem mondhatjuk el a filmről is. Pedig látjuk, hogy az egész világ komformizálódik (lásd: az utazást hirdető plakátok mindegyikén országtól függetlenül ugyanolyan kockaépületet van), s hogy az emberek dobozokba és üvegkalitkákba zárva élik az életüket. Hogy a nők többsége nem több a divatmagazinból kilépő mechanikus próbababáknál (lásd: a nyitó képsor zseniális gegje, ahol a háttérben egy női alakot látunk egy üvegfal mögött, s perceken át tartó mozdulatlanság okán azt hihetnénk, hogy egy kirakati bábu, míg egyszer csak meg nem mozdul). És sejtjük, hogy a hosszú parti jelentben szereplő felsőközéposztálybeli alakok valószínűleg legalább olyan kommunikációképtelenek s magányosak, mint Antonioni vagy Cassavetes hősei. Hulot úr ugyan magunkra hagy jó negyedórákra, de a világot az ő szemén át látjuk. Ettől a közegtől ő is retteg és viszolyog, de Párizs az ő szemével nézve mégsem tűnik olyan elidegenítőnek. Az egyén széthullása nem lehet teljes, s a világ sem lehet oly borzasztó, míg a Hulot úr-félék a közlekedési káoszban is az autók táncát látják.

Jacques Tati ugyanazt a világot ábrázolja, mint a legnagyobb modernista filmrendezők, csak ő nem hajlandó félredobni a fantázia szemüvegét. A pipájából áradó füst a mese grafikus ábrázolásmódjával és szelíd játékossággal vonja be filmjeit, míg gyermeki énje a burleszk eszköztárát hívja segítségül, hogy elmesélje, Ő milyennek érzékeli a saját korát.

prae.hu

nyomtat

Szerzők

-- Sági Róbert --


További írások a rovatból

Schwechtje Mihály: Sünvadászat
Nehéz istennek lenni: Arkagyij és Borisz Sztrugackij regényétől Aleksei German filmadaptációjáig
Az Egy újfajta vadon és A legbelsőbb Ázsia - Magyarok nyomában Mongolországban című filmek a 11. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon

Más művészeti ágakról

Kritika Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című kötetéről
Krajcsovcis Éva és Zséger Olivia „Leképezés” című kiállításának megnyitóbeszéde
Megnyitószöveg blanche the vidiot és Palik Eszter "Norma" című kiállításához


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés