A fantasztikus-horror-doksi alanya a „Legnagyobb Japán” néven emlegetett Dai Sato (azaz Nagy Sato), akit hétköznapi helyzetek során kísér végig a kézikamera. A felvevőgép mögül tárgyilagos férfihang faggatja a szemmel láthatóan magányos, és munkájába (bármi legyen is az) belefáradt férfit, valamint élete többé-kevésbé meghatározó szereplőit. A film azon rétege, amelyik az alanyt a mindennapi helyszíneken és szituációkban beszéltető dokumentumfilmek dramaturgiáját és módszertanát imitálja, első fokon sablonokkal és tipikus vonásokkal operál: a feleségétől és gyermekétől külön élő, sajátos szokásoknak hódoló magányos férfi portréja készül. Ezen túlmenően a valódiság érzetét keltő interjúsorozat megteremti annak a lehetőségét, hogy a figyelmes néző egy önmagát és a körülötte folyton változó világot torz tükörben szemlélő hős alakját bontsa ki abból, ahogyan Dai Sato tulajdon munkájáról és helyzetéről nyilatkozik, olykor a vágyott állapottal helyettesítve a realitást. Mindehhez természetesen szükséges a "drámai mag", a konfliktus, ami ebben az esetben a hős valószerűtlensége, irracionális volta. A fantasztikus mozzanat Dai Sato foglalkozása: a férfi újra és újra monstrummá növekedve védi meg a japán népet a Japán szigetet rendre fenyegető óriási szörnyektől.

Dai Sato személyes tragédiája az, hogy egy korábban virágzó iparág kései képviselője. Míg nagyapja, a Negyedik néven emlegetett szörnyelhárító még huszadmagával irtotta az óriási bestiákat, valódi szuperhős és szupersztár státuszt szerezve ezzel magának, addig Sato csupán egy késő éjszakai műsorsávba száműzött, egyre csökkenő nézettségű tévéshow szánalmas figurája, akit a harcok során elkövetett rombolás, hangszennyezés és a hátrahagyott szeméthalmok miatt ellenséges közhangulat övez. Dai Sato személyiségében valójában mégsem a mellőzöttség okozza a hasadást, hanem az, hogy az individuum és a test újra és újra elválik egymástól. A szuperfegyverként és a szponzorok hirdetőfelületeként szolgáló hatalmasra növesztett testtel egyfelől képtelenség azonosulni, az újra és újra monstrummá alakított hétköznapi férfi egyben a média produktumává, termékké tárgyiasodik. Másfelől képtelenség a személy azonosságát reális körülmények között biztosító testtől elszakadni is, így Dai Sato szuper képessége, munkája és médiaszereplése kivédhetetlenül árnyékot vet a magánéletére és ellehetetleníti az intimitást.

Dai Sato reflexió nélkül találja meg önmaga metaforáit az összecsukható esernyőben, a szárított hínárban és egy kóbor macskában. Míg ez a pszichés folyamat magát a figurát demitizálja a néző előtt, addig a Sato portréját megrajzoló dokumentumfilmes tényfeltáró-megértő szándékából kifejlődő leleplező attitűd és a közvetítésen, közvetítettségen alapuló média általában is megfosztja a mítoszoktól a tradicionális társadalmat. A japán hitvilágban, a klasszikus mesékben és az animében alapvető szerepet játszik az alakváltás illetve átalakulás aktusa, azaz a henshin. A legnagyobb japánban az átalakulás szétesik egy racionális technikai processzusra és az azt elfedő vallásos kulisszákra, az áramütésre és a színleg véghezvitt szertartásra, mely utóbbi ráadásul a jelenlévő filmes kérésére megszakítható vagy tetszőleges pontról újrakezdhető. Az ember-isten henshin misztériumát Dai Sato esetében tehát az ember-produktum határátlépés technikai és piaci mechanizmusa váltja le. A helyzet szomorú kilátástalanságát csak színleg oldják vagy enyhítik a komikus mozzanatok. Sato valódi elsilányodását pedig nem képesek feledtetni a bizarr külsejű és leírású óriásszörnyekkel való, amúgy minden tisztes Godzilla-rajongó és mérethorror-kedvelő számára igen szórakoztató, a CGI primitív korszakát idéző és a tradicionális japán bestiáriumból viccet fabrikáló összecsapások.

A japán televíziós komikus páros, Hitoshi Matsumoto és Mitsuyoshi Takasu munkája színre könnyeden önreflexív és parodisztikus posztmodern műfaj-kollázs, visszájáról nézve azonban a fennálló gazdasági-hatalmi rendszer és a média cinikus kritikája. Végül az allegorikus olvasat is kínálja magát: a figuráit, technikai és vizuális megvalósítását tekintve is eszement mód kaotikus finálé főszereplői ugyanis a kisgyerek szerepbe visszacsúszó Sato mellett a "nem japán eredetű" vörös szörnnyel szemben fellépő Szuper Igazság család tagjai, és fegyverük, a gyilkos Béke sugár (íme, a hatalmi leosztás). A film ehhez sem, ahogy az egész, különböző fikcionáló mechanizmusokat és fikciós szinteket összefércelő kollázs-világhoz sem fűz kommentárt.

A mérleg állása bizonytalan. Az alkotópáros össze nem illő, egymás ellen dolgozó hatásmechanizmusú darabokból összeálló szürreális világa hol fársztaja a nézőt, hol a frászt hozza rá. Lehet, hogy elég elmerengeni az anakronisztikus szuperhős sorsán, majd alávetni magunkat az eluralkodó öncélúság, a primer vizuális gegek és a hülyeség uralmának. Lehet, hogy épp az ellenkezője a cél. Az mindenestre áll, hogy a műfaji és médiareflexióra érzékenyeknek a változó intenzitású szórakoztatás mellett intellektuális kihívást is nyújthat a film, a felkínált  értelmezési lehetőségek kibontása kárpótolhat a gyenge epizódokért,  és azért a plusz 20 percért, ami talán feleslegesen maradt meg az utolsó vágás után.

A legnagyobb japán (Dai-Nipponjin)
Színes feliratos japán film, 113 perc, 2007.12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott.
Rendező: Hitoshi Matsumoto
Forgatókönyvíró: Hitoshi Matsumoto, Mitsuyoshi Takasu
Szereplők: Hitoshi Matsumoto, Riki Takeuchi, Ryunosuke Kamiki