…a Dunára kifeszített hajókra vagy pontomokra rendezve, hogy visszhangozza a folyó, visszaverjék a hegyek, betöltse ezt a várost, lecsorogjon a déli és felússzon az északi határig, s talán eljusson a legkisebb falu utolsó házáig is. Vagy minden magyar szívébe, visszaigazolva ezzel a Beethoventől meglehetősen szokatlan módon a Kyrie fölé írt szavakat: „Von Herzen – Möge es wieder – Zu Herzen gehen!” – azaz: „Szívből fakadt – találjon is utat a szívekhez.”

Az Énekel az ország, e néhány éve országossá bővült sorozat vállalása, hogy Magyarország legkülönbözőbb tájairól csatlakozott énekkarok és kórusénekesek közös előkészítő próbák és intenzív zenetábor után a zenetörténet egy-egy nagy oratóriumát adják elő a Hollerung Gábor által vezetett Budafoki Dohnányi Zenekarral közösen. Ha ezt összeszőjük az előbb elkezdett metaforával, akkor Hollerung Gábor évente egy-két alkalomra az egész országot szólítja imádkozni, metaforikusan az egész ország imádkozik énekben az Úristenhez az ő irányításával. Mi másért, mint az egész országért? Ezért is lenne a Duna vize erősebb, kifejezőbb helyszín, csillagos ég alatt, tükröződő csillagos ég fölött, körül az Isten és az ember alkotta természettel, orgona helyett a csobogó, zúgó vízzel –, mint a Művészetek Palotája tökéletes akusztikájú, ám ezért talán kicsit sterilizáló hangversenyterme.

Más irány, egy-egy ilyen emberléptékkel monumentális ima jelen szükségességének boncolgatásának iránya helyett inkább arra folytatom, hogyan lehet talán értelmezni, hallgatóként érteni egy ilyen emberléptékkel monumentális imát, mint amilyen a Missa Solemnis. Beethoven 1823-ban fejezte be, s életében csak kétszer adták elő, 1824-ben részleteit a IX. szimfóniával együtt, majd pár hónappal később Szentpétervárott, a következő harminc évben elvétve és utána is ritkán, ahogy az általam olvasott irodalomból és Hollerung Gábor az előadás előtti bevezetőjéből kiderült. Nehézsége miatt összeszokott, profi énekkarok, dirigensek is kétszer meggondolják, hogy belekezdjenek-e. Az énekesektől, a kórustól végletekig feszített teljesítményt, álló- (majd 70 perc folyamatos, intenzív jelenlét) és énekképességet (szélsőséges, az emberi képességek határain táncoló énekhangok sorozata) követelő beethoveni chef d’oeuvre előadása olyan feladat, amibe belebukni könnyű és nem is feltétlenül dicsőséges. Egy ekkora, majdnem félezer kóristából álló kórussal viszont vállalható feladatnak tűnik, ahogy Hollerung mondta: „… ha kétszázan vérző torokkal ki is dőlnek közben, még mindig marad kétszáz ember, aki folytathatja…”

A Missa Solemnis hemzseg a kiénekelhetetlen részektől. Azért, mert a siket Beethoven eltúlzott volna lefelé, de főleg felfelé minden hangot? Vagy azért, hogy kínozza az énekeseket szélsőséges hangjaival, gyors váltásaival? Vagy azért, mert vannak olyan imák, amelyek kimondhatatlanok, s a Missa Solemnis a szerző szándéka és önmaga értéke szerint ide sorolódik? Beethoven egy olyan imádság leglényegét hozza a partitúrán, ami emberésszel felfoghatatlan? Ami előtt, s a beleírt Isten hatalmassága előtt a legprofibb kórus, énekes is elismeri önnön kicsiségét? Mert ebben a műben nem lehet a leírt elvárásokhoz képest száz százalékos teljesítményt nyújtani? Mert egész egyszerűen nem lehet minden énekhangot kiénekelni? Mert itt az ember szembesül a határaival, beismeri, hogy vagy enged a hangoknak, elengedi magát és csak énekel („Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk.” – Mt 3,15), vagy görcsösen szétfeszíti a hangszálait és összeesik a fájdalomtól vagy a kimerültségtől (, ahogy az előadás felénél az egyik kóristahölgy össze is esett)?

A Missa Solemnis Beethoven legszemélyesebb hitvallásai közé tartozik – olvasom mindenhol. S talán így érthető meg emberésszel legkönnyebben az az Adorno által is hangsúlyozott, ám szerintem erőltetett ügyetlenséggel, szinkretista logikával általa feloldani vélt „valamiféle titok”, ami miatt ez a mű mégis ráerőszakolja magát az emberre – úgy, olyan különös módon, hogy egyetlen dallamtöredéket sem tud hazafelé visszaidézni. Ennél a közelfogadásnak örvendő állításnál egy lépéssel tovább mernék menni: a Missa Solemnis nem Beethoven legszemélyesebb hitvallása, de még csak nem is a személyes hitéről adott bizonyság, hanem talán a benne megszólaló, elhallgathatatlan és elhallgattathatatlan Isten hangjának „megzenésítésére” tett kísérlet. Talán ezért különbözik oly sok tekintetben a kései Beethoven más műveitől? Más szót keresve: egy sugallat zenei leírása, annak minden rendezetlenségével, annak minden örvénylő kaotikusságával együtt – mégis összerendezve a leíró zsenialitásában, vagy: a leíró mégis-ember határai között, hogy érthető legyen mégis előadva, és megsejthető a benne rejlő „valamiféle titok”. Talán egy analógiával érthetőbb, amit sejtek: talán úgy képzelhetjük el a Missa Solemnist is, mintha a Biblia létrejöttében szerepet játszó sugallatok nem szöveg, hanem zene formájában testesültek volna meg, s nem könyvek, hanem zeneművek rendeződtek volna egymás mellé a „könyvek könyvében”.

Ha érvényt tulajdoníthatok előző kijelentésemnek, akkor talán nem elrugaszkodott őt Cinakánhoz, a Kaholom piramis mágusához hasonlítani, aki Pedro de Alvarado börtönében rájön arra, hogy Isten a jaguár bőrének foltjaiba rejtette el a mondatot, melyet kimondva bárki isteni hatalomra tehet szert. Cinakán megfejti a mondatot, de nem mondja ki, mert a mondat ismeretében már nem létezik, nem létezhet a régi Cinakán. Ha Beethoven siketsége börtönébe zárva meghallotta ezt a mondatot, s kísérletet tett elmondani ezt valahogy, akkor ha és amennyiben így van, műve (romantikus) töredék, mert mielőtt befejezte volna a mondatát, rájött arra, ami miatt Cinakán sem mondta ki végül a mondatot (ld. Jorge Luis Borges: Isten betűje).

Feltehetjük a kérdést ezek tudatában, hogy vajon istenkísértés-e egy tökéletes előadás létrehozását célul tűzve ki (mi más lenne egy karmester célja?) előadni ezt a művet. Talán feltette magának magában ezt a kérdést Hollerung is. Talán nem érezte magán az istenkísértés terhét, ezért is vezényelt úgy, mintha egy Isten nagyságát megértő, de az isteni rendszer meglátásába egy kicsit belebolonduló (nem lehet ezt egy kis belebolondulás nélkül megúszni, mert belülről feszít a szavak ereje, de a nyelv képtelen bizonyos szavakat kiejteni – ld. fentebb) ószövetségi próféta vagy újszövetségi Keresztelő Szent János lett volna. Gyakran lehetett úgy érezni, hogy testét szétfeszíti „valami titok”, amikor ugrált, kapálózott, csapkodott a levegőben, vagy (talán ez lehetett a legkevésbé ösztönös, és a leginkább szerepéhez illő mozdulata): mutatóujjával az égre mutatott. Hathat mindez idétlennek kívülről – az úri közönség nem ehhez van szokva –, vagy akár ripacskodásnak, de hogy nem az, ahhoz valamiből valamit – s nem a zenéből – meg kell érteni.

Visszakanyarodva: ha mégis érezte magán istenkísértő próbálkozása nyomasztó terhét, akkor talán apró, szinte észrevehetetlen hajszálrepedéseket hagyott a direktori kompozíción, talán valamit elrontott, talán az egyik szólista fülébe súgta az előadás előtt két perccel, hogy az utolsó negyedben énekeljen egy hangot egy nagy szekunddal lejjebb. Talán, nem tudom, én az ő helyében a fülébe súgtam volna. Ha más miatt nem, akkor azért, hogy elkerülje az istenkísértés teoretikus lehetőségét is, és hogy találjon meghallgatást ez az ima, Magyarország imája Magyarországért.