Nehéz lenne ezzel a kiállítással kapcsolatban a megnyitóról és annak körülményeiről nem beszélni. A precíz szervezőmunkának köszönhetően két  kulturális és szociális élményekben gazdag napot töltünk a napfényes, mediterrán városban. Különkocsiban utazunk Pestről, egy kicsit az iskolai kirándulások hangulatát idézve.

A Zsolnay gyár udvara és épületegyüttese furcsa egyvelege az enyészetnek, és az ódon épületeken fel-felbukkanó Zsolnay kerámiákon keresztül a dicsőséges múltnak. Ez a romantika korát idéző hangulat szerves részévé válik a kiállításnak, mintegy keretbe foglalja azt. Az elhagyatott épületnek, melyben az interneten meghirdetett pályázatra küldött, és ugyanott közzé tett pályamunkák közül a „legjobbakat” állították ki, a gyáron belül ma már nincs funkciója.

A megnyitóra az épület előtt felsorakozik majdnem az összes alkotó: kicsit megkésve, mert a kiállítás jellegéből következően néhányan még az utolsó simításokat végzik műveiken. A Párizsban élő Stenczer Sári, a kurátor mutatja be őket, illetve a Párizs melletti Montrouge városának polgármesterét, akinek nagy szerepe volt abban, hogy egy nemzetközi kiállítássorozat keretében a pécsi létrejöhessen. A Jeune Création Européenne-nek, melyet kilenc ország városába (köztük Pécsre is) utaztatnak majd el,  Montrouge lesz a kiindulópontja, ahol tizet a FIKA alkotásai közül is bemutatnak. A megnyitón elhangzik, hogy érdekes lesz majd szemügyre venni és összehasonlítani, hogy milyen aktuális társadalmi problémák tükröződnek az egyes országok fiatal képzőművészeinek munkáiban.

Az épület láttán  az első benyomásunk korántsem az, hogy milyen kár érte. A „tökéletlenség” (vagy annak látszata) időnként közelebb hozza befogadásunk tárgyát, egészen más hozzáállással indulunk felfedezőutunkra ebben a térben, mint egy hibátlan, makulátlan épületben. Alázattal, kíváncsisággal, játékossággal közelítjük meg a munkákat. Utunk az első emeleten kezdődik. A több, néha egészen kis helyiség lehetőséget ad arra, hogy a művek elkülönüljenek egymástól, illetve, hogy egy-egy alkotó szinte szentélyre emlékeztető teret hozzon létre. Borsos János például saját maga képezi alkotását: egy beugróban találkozhatunk vele, amint némán áll (száját tarka kendővel takarja), ruhája különféle népcsoportok szimbólumaiból, jelképeiből tevődik össze. A demonstráció célja egyértelmű: a kirekesztettség ellen tiltakozik. Valahányszor visszatérek és benézek „hozzá”, egyedül van. A nézők mintha félnének őt, és vele együtt a témát megközelíteni.

Egy nagyobb teremben Oszvald Tamás vicces, ám nagyon is elgondolkoztató performansza zajlik. Két szereplő, Popov és Claudette, trombitaszó kíséretében zászlókat helyez el, illetve zászlók elhelyezésére szólítja fel a résztvevőket. A kiállítás egész területéről „begyűjtve” karon fogják  és a performansz helyszínére vezetik őket. „Jelenleg a kihelyezett zászló nem összetartozást, hanem politikai hovatartozást fejez ki, és sokan úgy gondolják, csak azok >tűzik ki a lobogót<, akik >hivalkodni akarnak<”. Így hát a kiállítás biztonságot adó környezetében bárki elhelyezheti (vidáman vagy esetleg megfontolva) az általa kiválasztott zászlót. Még a performansz hátteréül szolgáló kis ablak a cserepes virággal is azt sugallja, hogy választásunknak nem lesz következménye, hisz politikailag semleges területen vagyunk. Érdemes elgondolkoznunk a véleménynyilvánítás szabadságáról, ha az alkotók úgy gondolták, hogy ösztönözniük kell az embereket a választásra, és lehetőséget adniuk arra, hogy merjék vállalni is azt. Az alkalmak, mint ez a kiállítás, illetve a megnyitója, lehetőséget ad arra, hogy érinthessünk olyan témákat is, melyek mellett a hétköznapokban elsétálunk, vagy a hétköznapok kontextusában nem akarunk beszélni róluk.

Ha a művészek bevonnak minket az alkotási folyamatba, még tanulságosabbá válhat a befogadás. Csiki Emese ülőalkalmatosság nagyságú pecsétnyomója közvetlen, játékos és szimbolikus példa erre:  amint a hatalmas, fehér papíron jelenlétükről bizonyságot akartak tenni, a kísérlet közben többen hanyatt zuhantak.  

Zádor Tamás roma temetést ábrázoló hatalmas, egész termet betöltő fotói előtt beszélgetek Montrouge polgármesterével és a nemzetközi kapcsolatok olasz szervezőjével. Kíváncsi vagyok, milyen egy külföldi szemével a részben aktuális magyar problémákat bemutató kiállítás. Ők kicsit furcsának tartják, hogy klasszikus értelemben vett képek (festmények) nincsenek jelen. Leginkább a játékosságot emelik ki, mint a fiatal magyar alkotók egyik fő erényét.

A legtöbb alkotásban a fogyasztói társadalom, a reklám, a pénz világa köszön vissza. Lénárd Anna bronzba öntötte dollárjait „még a nagy árfolyamesés előtt”, és tréfásan azt írja, hogy műve 300 dollárért eladó. Egészen apró darabokra vágva pedig ezresekből rakta ki Mátyás király képét, arra ösztönözve, hogy ha csak a kiállítás idejére is, de ne vegyük komolyan a pénz mindenhatóságát. Komlovszky-Szvet Tamás is hasonló problémákat feszeget, más szempontból közelítve a témához: pénzérmékből rakott ki egy emberi arcot. 

Oravecz Zsófia paródiái a női test reklámokon való szerepeltetésén gondolkodtatnak el: egy meztelen női alsótestet megjelenítő fotó felső részén egy bank logója látható, alul pedig a felirat: „Így könnyű gyarapodni!”. Vajon az eladhatóság érdekében mindegy, milyen eszközökhöz nyúlunk? Lehet egy reklámnak más funkciója is, mint a figyelemfelhívással a forgalom növelése? Mennyire kötelessége egy reklámkészítőnek a jó ízlést is figyelembe vennie, illetve szellemileg igényes munkát létrehoznia?
 

Az egyik legmaradandóbb élményem május 9-ről az utolsó, bejárat melletti kis terem marad. Távozásunk előtt egy jéggel teli koporsó mellé invitálnak, melyből pezsgőt szolgálnak fel. Itt tolonganak a legtöbben. A koporsó melletti koszorúk emlékszalagjain korántsem hagyományos feliratok olvashatók. Olyanok, mint például "egész életedben zsarnokoskodtál a családod felett".  Van, akit esetleg megbotránkoztat a kombináció és „kegyeletsértésnek” érzi az akciót. Én őszintének tartom, és kísérletnek arra, hogy közelebbről szembesüljünk a halállal, mely, mint tudjuk, sok kultúrában örömteljes ünnep.

A FIKA kiállításának katalógusát két szociológiai elemzés zárja. Az egyik Hankiss Elemér munkája, mely a HVG 2007. karácsonyi számában jelent meg, és a magyarok önértékeléséről készült közvéleménykutatás eredményeit elemzi. Itt térünk vissza arra a kérdésre, hogy mi lehet az előzménye a 38 fiatal művész munkája kapcsán felmerülő (főleg társadalmi jellegű) kérdéseknek. Nem célom most szociológiai problémák megvitatása, csak arra szeretnék rávilágítani, hogy a kiállítás egyes alkotói leginkább felrázni szeretnének minket egy kicsit abból a fásultságból, mely nem engedi, hogy bizonyos tárgyakat, szimbólumokat új kontextusba helyezve elgondolkozzunk azok érvényességén vagy fontosságán, illetve hogy bizonyos kérdéseket merjünk magunknak megfogalmazni, szellemileg aktív, ne csak bambán bólogató állampolgárai legyünk a társadalomnak. Ahogy Montrouge polgármestere is megjegyezte, itt most elsősorban aktuális problémák feszegetése volt a cél, kicsit belecsempészve a szórakoztatást is a folyamatba.

Pécs, Zsolnay gyár
május 9-31.

Kiállítók:

Albert Ádám, Antal Balázs, Békési Ervin, Borsos János, Borsos Lőrinc Lilla, Budha Tamás, Csiki Emese, Dávid Tas, Erdei Krisztina, Gelencsér Tímea, Győrffx László, Gyulai Attila, Hetes Arzéniusz, Horváth Csaba Árpád, Horváth Csongor, Horváth Dániel, Horváth Tibor, Hübler János Mihály, Kiss András, Kollár Andrea, Komlovszky-Szvet Tamás, Kovács Tamás, Kudász Gábor Arion, Lénárd Anna, Lowas Péter, Mulaj Sándor, Oravecz Zsófia, Oszvald Tamás, Papp Réka Kinga, Péter Ildikó, Pokorny Attila, Steiner Balázs Miklós, Süli-Zakar Szabolcs, SZ.A.F., Szabó Eszter, Szalay Péter, Tábori András, Timkó Balázs, Tóth Márton, Zádor Tamás