Pedro Juan Gutiérrez honlapján olvasható vallomása szerint "mélyen behatol szereplői lelkivilágába, úgymond 'belülről ír', és ezáltal hiteles könyveket alkot ". Ám a Havanna királyát olvasván éppen ez az, ami hiányzik: sem a főhős, sem az ábrázolt világ nem meggyőző, nem átélhető. Pedig az 1950-es születésű, a kubai Matanzasból származó művész élete, aki egy személyben író, költő, festő és "periodista", igazán bővelkedik az élményekben. Volt fagyiárus, katona, kétkezi munkás, jól ismeri a kurvák és tengerészek világát, és szociológiai tanulmányként börtönlátogatásokat is tett. Mégis, Havannua legalja, mocska és erkölcsi fertője hozzáférhetetlen marad az olvasó számára. Az autodidakta író Havanna-ciklusának második darabja kísérletet tesz rá, hogy levigyen minket Kuba poklának legmélyebb bugyraiba, ám sem Rey, a főhős, sem a heterodiegetikus narrátor nem bizonyulnak jó idegenvezetőknek. Narrátorunk végig külső szemlélő marad, aki a maga kulturális és erkölcsi fölényéből tekint le az alant elterülő borzalmakra. Ez utóbbiból persze nincs hiány, csak úgy tobzódik a szöveg az agresszióban, szexuális aberrációban és tragikus eseményekben. Gutiérrez a tremendismo irányzatának hű képviselőjeként a nyomort végletekig eltúlzott formában tárja elénk. Célja, hogy bemutassa Havanna legszegényebb rétegének életét, a koldusok, csövesek, pitiáner tolvajok, kurvák és hímringyók mindennapjait. A szereplők társadalmi és kulturális szintje a nullával egyenlő, nincsen jövőképük, nincsenek céljaik, sem értékrendjük vagy erkölcsi érzékük.

Ebben a közegben él Rey, a főhős, mint hal a vízben: nem egyszerűen elfogadja, hogy ide született és esélye sincs kitörni innen, de meg se próbál feljebb kapaszkodni, mert élvezi ezt az elállatiasodott életet. Mindez nagyon rendjén is van így, senki sem vár el egy ilyen végtelenül egyszerű lénytől, mint Rey, mély gondolatokat vagy hosszas egzisztencialista reflexiókat.

Ellentétben a tremendismo mesterével, Camilo José Celával, itt nem találunk felelősségvállalást, megbánást vagy társadalmi determinizmusra való hivatkozást, hiszen nem Rey meséli el saját történetét, mint Cela regényében Pascual Duarte, méghozzá utólag, egy érett, megfontolt ember perspektívájából.

Gutiérrez harmadik személyű, külső, mindentudó narrátort használ, aki ugyan időnként átveszi Rey vagy ritkábban más szereplők nézőpontját, de mindvégig az események fölött marad, távolságot tartva ettől az egész mocskos világtól. Olykor kifejezetten lírai hangvételt üt meg, aminek nyilvánvalóan semmi köze sem lehet Reyhez vagy Havanna poklához. Elég, ha elolvassuk a könyv hátulján a fülszöveget, hogy érezzük az összeférhetetlenséget a narrátor és a mű világa között. „Súrolta a szépség. A naplementékben, a nőkben, a környezetében lüktető életörömben, a zenében, a tenger végtelen jelenlétében, az illatokkal telített levegőben rejlő szépség. A lüktető élet szépsége.”

Olyan ez, mintha az író azzal játszana, hogy értelmiségi létére „lemegy kutyába”, ugyanakkor nem akarja föladni kulturális felsőbbrendűségét. Értelmezhetnénk ezt akár valamiféle szándékolt szembeállításnak is a főhős és a narrátor világa között, ám ehhez nincs eléggé kidolgozva, nincs következetesen végigvezetve a művön. Ez az elbeszélői technika csak arra elég, hogy megakadályozza az átélhetőséget, de nem éri el azt a brechti elidegenítési fokot, amivel átléphetnénk az abszurdba, groteszkbe vagy esperpento-ba. Ahelyett, hogy torz tükröt tartana Havanna világa elé, megmarad a tremendismo szintjén, vagyis a hihetetlen méreteket öltött tragikusság, a már-már groteszkbe hajló agressziódömping nélkülözi a humort, iróniát, és főleg – amit én magam a legjobban hiányolok – az öniróniát. A sokadik aszfalton szétloccsanó agyvelő már nem meglepő, nem izgalmas, nem megrázó, de nem is vicces, csak unalmas. Az olvasó már csak legyint az egészre: az érzelmi elidegenítés nem az ábrázolt világ elképesztő érzelmi sivárságához vagy közönyéhez visz minket közel, hanem a mű iránti érdeklődés elvesztéséhez.

Ugyanez történik a szexjelenetek során is, amikben szintén nem szűkölködik a regény: Rey fél Havannát „meghúzza”, kortól, nemtől vagy higiéniai szempontoktól függetlenül. A szex is – mint Rey egész élete – undorító, aljas és állatias, ám mindezt csak elhihetjük a narrátornak, mert a jelenetekből sajnos nem süt se szenvedély, se fülledt erotika, se más. A leírások rövidek, összecsapottak, cseppet sem érzékletesek, sőt, iteratívak: a narrátor egyetlen mondattal képes elintézni akár egy 48 órán át zajló szexmaratont is. Mindez persze kiöli a szenvedélyt a szövegből, pedig ez az egyetlen dolog, ami élteti a főhőst.

Mindegy, melyik nőt (vagy férfit) keféli éppen Rey – ez a kifejezés is igen eufemisztikus ahhoz képest, amilyen a nemi élete –, minden aktus ugyanolyan: személytelen, jellegtelen, és bár végletesen eltúlzott, teljesen humortalan. Hiányzik belőle mindaz a könnyedség, közvetlenség és – ami a legfontosabb – élvezet, amit Pedro Almodóvar olyan remekül ábrázolt a – nemrégiben magyarul a Palatinus Kiadónál is megjelent – Patty Diphusa első néhány írásában. Mondhatja bár azt a narrátor, hogy négy napig ki se kelnek az ágyból – Gutiérreznél minden szexjelenet olyan érzetet kelt, mintha csak 10 másodpercig tartana.

Másik fontos probléma, hogy Kuba mint helyszín háttérbe szorul, de sajnos nem abban az értelemben, hogy biztos hátteret szolgáltatna az eseményekhez, hanem, hogy az olvasó számára elérhetetlenné válik. A szövegből nem lüktet a salsa, nem részesülünk abból a különös, hibrid hitvilágból, ami a kubai kultúrát meghatározza, a „fekete” és „fehér” istenek keveredéséből, a vallási babonákból, az afrikai és európai kultúra egymásra hatásából vagy akár a politikai életből. Ez nem jelenti azt, hogy mindez ne kerülne szóba a műben, épp ellenkezőleg, csak éppen – mint minden más is - átélhetetlen marad. A túlvilági elemek szerepeltetése, például a transzvesztita kurva egy másik lélek általi megszállottsága, nem illik bele a mű világába: sem Rey, sem a narrátor, sem a regényben felvázolt Kuba felől nem megalapozott, ráadásul az események szempontjából is irreleváns.

Összegzésképpen azt kell mondanom, hogy a felsorolt hibák ellenére is élvezhető, olykor izgalmas olvasmány a Havanna királya. Az ötlet jó, a mű világa érdekes, izgalmas, egzotikus, hiszen nem csak földrajzilag és kulturálisan távoli a magyar olvasó számára, de társadalmilag is távol áll tőlünk– a mű szereplői nyilván nem a könyveket olvasó rétegbe tartoznak, hiszen olvasni se tudnak –, és ez elviszi a hátán a regényt. Sajnos az a szociológiai szintváltás, amire a párbeszédek és az egész közeg csábítanak, nem jön létre, hiszen a trágárság, az agresszió és a beteges szexualitás ehhez önmagában édeskevés. Az író eszköztelensége, közel sem tökéletes ábrázolásmódja az olvasásélmény rovására megy, de talán nem öli azt meg teljesen: Rey szinte már szerethető, ahogy a kis szemétdombján kapirgál. Gutiérrez viszont sokat tanulhatna néhány magyar írótól – Bodor Ádámtól, Cserna-Szabó Andrástól vagy Tar Sándortól – arról, hogyan kell a nyomorúság világát irodalmilag megteremteni, a humor, irónia és önirónia eszközeivel hitelesen, valóban „belülről” ábrázolni.