A mű nagyon is reflexíven olyan kérdéseket intéz befogadóihoz, amelyek a mi kérdéseink, problémái a mi problémáink; s poénok ide vagy oda, mégis tükröt fordít felénk. A Gyermekszínházi Szemle fiatal nézői imádják a darabot, a szlengből beemelt kifejezések, káromkodások tökéletesen oldják a feszült helyzeteket. Érdekes kérdés lehet, hogy az ott megjelenített gondokat ki milyen korban látja valóban azoknak; s mindezekkel együtt határozottan fontosnak tartom, hogy ilyen és ehhez hasonló darabok gyerek és ifjúsági rendezvényeken is helyet kapjanak.

A Jászai Mari Színház (Perényi Balázs) rendezésében színre vitt előadás színészeit egy workshop alkalmával választották ki, majd egy nyári táborban kezdték meg a próbákat, amelyek során nemcsak a darab állt össze, de egy összecsiszolódott, izgalmas, fiatal társulat is.

Az egymástól teljesen független jelenetek közös pontja: társadalmunk, mindennapjaink, a hely, ahol élünk, s főleg ahol a fiatalok élnek. A diszkó, ahol felszedik egymást, ahol buli van; a szülőktől különálló magányos, diplomaszerzést húzó-halasztó ember otthona, aki csak ivással tudja elviselni, hogy minden reggel fel kell kelni, s abba a bizonyos tükörbe bele kell néznie; a kábítószeres lány otthona, ahol a mellette álló másik fél egyre kevésbé bírja a rá rótt terhet; a szerelmesek otthona, ahol örökös probléma, hogy a lánynak nincs orgazmusa; az étterem s az ott vacsorázó két pár, akik közül az egyik örökösen mindenen összevész; a lány, aki túl sokat foglalkozik azzal, hogyan ítéli meg őt és barátját a külvilág; a nyolcadik kerületi éjszaka, amelyben két cigánylány „köcsöggyerekezi” az arra járókat; és a sort még jócskán folytathatnám, nehéz nem megtenni, tekintve, hogy Peer írása számtalan lehetőséget rejt magában.

A darabot olyan fiataloknak ajánlják, akik nem vagy csak nagyon keveset járnak színházba, ami jó taktika lehet, ugyanakkor másképp is elsülhet: aki eddig nem járt, nem biztos, hogy egyáltalán eljut a programfüzetig, hogy értesüljön arról, éppen őt várják. Pedig megéri elmenni: korának, mindennapjainak szereplőivel fog találkozni, s ami még izgalmasabb, a benne lezajló monológokat, az önmagával folytatott dialógusokat fogja visszahallani.

Szépen oldják meg ezt a színészek a diszkójelenetnél: a helyzet egyszerű, a fiúnak tetszik a lány és fordítva, próbálnak ismerkedni, de sosem tudják, milyennek tűnnek föl a másik szemében. Elég jól táncolnak-e, izgatottnak tűnnek-e, mi fog imponálni a másiknak, s a végső nagy kérdés, amely ettől nyilván többet is rejt magában, mit fog szólni a lány, ha meglátja, nincs kitakarítva a fiú lakásában. A gondolatokat a mögöttük ülő-táncoló barát-barátnősereg mondja, olykor énekli vagy ordítja. Ők egyszerre szemtanúi az eseményeknek, de saját énünk egyes részecskéi is. Ugyanez a megoldás még szebben bontakozik ki a darab legelején: a pedagógus anyukához a barátnői mennek látogatóba; ám előtte a rossz gyerekként beállított, kócos hajú, huncut szemű kislánya végigsorolja azokat a dolgokat, amiket nem szabad megtenni, hisz nem illenek egy igazi jó gyerekhez, s a barátok előtt ezt az ént kell megmutatni. Ő kommentálja az eseményeket akkor is, amikor az anya hátrahívja a másik kislányát, hogy igenis énekelje el a Béres legény… kezdetű dalt a munkatársaknak akkor is, ha nincs hozzá kedve. Az őt alakító színész a dalban egyre hangosabban énekel, magából kikelve, minden dühét belefojtva fejezi be, amiből a felnőttek semmit sem vesznek észre, s ők is dalra fakadnak.

A díszletek mindvégig ugyanazok, de folyamatosan más funkciót töltenek be: a felnyitható tetejű hatalmas fadoboz lehet bevásárlókosár, WC, színpad, konyhaasztal, szennyestartó vagy ágy is; elkerülhetetlen ez a megoldás, hiszen a jelenetek gyorsan váltják egymást, lehetetlen szüneteket tartani. A színészek szolgáltatják a zenét is, amelyeknek be- le-vagy átvezető szerepük van, s tompítják egy-egy jelenet élét, meghagyva minket kétségeink között. Természetes ez, hiszen nem válaszokkal kell, hogy szolgáljanak, már a problémák ilyen stílusban történő felvetése is óriási lépést jelent. A gyakran szentimentális jelenetzáró képek, hangok, zenék arról árulkodnak, a megoldás nincs is olyan messze, már az is elegendő lehet, ha beszélünk róluk. S lássuk be, gyakran valóban így végződnek a veszekedések. A fiú azért ordítja le a kedves mama fejét, mert jót akar neki, tanácsokkal látja el, mos és főz rá, ugyanakkor a színészek nagyon jól mutatják: ebben a helyzetben senki sem ítélhető el. Az anya nem látja a fiú igazi problémáit, önmagával folytatott folyamatos harcát, amelyet sokszor csak az ivás feledtet, de az érem másik oldaláról se feledkezzünk meg: a fiú semmit nem is mond el erről az anyjának.

Izgalmasan és pontosan végigjátszott példája az eldönthetetlen, szinte megítélhetetlen élethelyzeteknek az, amikor a tanár és tanítvány között egy másabb viszony kezd kialakulni. Nem feltétlenül szerelmi, a lány cselekedetei sem egyértelműek: valóban vonzódik a férfihoz vagy tényleg csak javítani szeretne a tantárgyból. Előbbit támasztja alá a megtalált levél utolsó mondata, miszerint „…a feje azért nem csúnya…” vagy egy igazi vallomás: „De engem nem ismer senki, vagy nem ismer úgy, ahogy én ismerem magamat.” Az Ildit alakító színész gyerekségében is határozottan, pontosan alakítja a figurát; olyan kb. 14 éves lányt ábrázol, akiben már meg lehet látni a nőt. A tanár egy babát tartalmazó lombikot vesz elő, a csókolózásuk alatt ez kettejük közé szorul, majd a tanár arra kéri, hogy ejtse le. Ez is erős utalás lehet a viszonyra, de – és véleményem szerint ez a pontosabb – már a gondolatra is, vagy kezelhetjük nagyon egyszerűen az ilyen esetek szimbólumaként.

Sokat kapunk: jó szöveget, pontos, szép játékot, lendületet, fiatalságot, figyelmeztetést, nagyon erőset. Gondok vannak, néha nem érthetők a dalszövegek, hamiskás az ének, nem tudnak a színészek ugyanúgy koncentrálni minden feladatra, de ennek ellenére is azt gondolom, nincs helye az éles kritikának, több felejthetetlen jelenetet láthatunk kitűnő zenével, életet a javából, ami néha vidám, néha szomorú.

Rendező: Perényi Balázs
Szereplők: Bagaméry Orsolya, Császár Réka, Drága Dia, Jobbágy Kata, Kardos János, Kulcsár Balázs, Molnár Gusztáv, Németh Fruzsina, Rakottyai Katalin, Sándor István, Szakács Hajnalka, Telekes Péter, Vig Ágnes
Díszlet-jelmez: Balázs Juli
Koreográfus: Vig Ágnes
Dramaturg: Kárpáti Péter
Zeneszerző: Kovács Áron

Fotók: Sipos Zoltán