Szombaton késő délután a Marczibányi Téri Művelődési Központ tele van élettel. Az előcsarnokban gyerekek és felnőttek nézelődnek, falatoznak. Kint, az épület belső udvarában a Ludibundus felállított játszóterén kergetőznek, nevetgélnek, játszanak a gyerekek. A hírre, hogy be lehet menni a kamaraterembe, és megtekinteni a Rettentő görög vitézt, még jobban megbolydul a tömeg. Míg állunk sorba, úgy tűnik, sokkal több gyerek és felnőtt vonul be a terembe, mint amennyit elbírna a helyiség kapacitása, s belépve megbizonyosodunk arról, hogy feltételezésünk helyes volt: bár az első sor elé két sornyi padot állítottak a szervezők, és sok kisgyerek végül szék helyett anyja ölébe volt kénytelen ülni, még így is voltak, akiknek állva kellett végignézni az előadást. Nagy kihívás ennyi érdeklődő felnőttet – és különösen gyereket – lekötni, valódi élményt nyújtani, de úgy tűnik, a Stúdió „K” művészei sikeresen veszik az akadályt.
A Rettentő görög vitéz első erőssége a zene, amely a nézőtér elsötétülésétől kezdve erős kísérője a darabnak. Monori András és Spilák Lajos közös munkája, görögös, hangulatos, kellemes muzsika, amelyet Spilák egy személyben, több hangszeren, kézzel-lábbal-szájjal, boszorkányos ügyességgel kelt életre. A hangok, még ha nem is valódi dallam formájában, végigkísérik az egész előadást, ugyanis minden zaj és aláfestő hang valamelyik hangszer révén születik meg . Másképp dobban a bunkó Peripétész, a bunkós ember fején, és másképp kong a lábmosó tál Szkirón, a lábmosató kobakján. Koppannak a léptek, nyikorognak a fák. És mindez nem feltűnően vagy túl direkten, hanem tökéletesen megerősítve azt a hangulatot, amelyet a bábok, színészek és a szöveg megteremtenek a színpadon.

A második erősség a szöveg. Zalán Tibor kiválóan ötvözte a modern nyelvezetet – helyenként elrejtett egy-egy megmosolyogtató trágárságot – és az archaikus szövegeket, s mindezt gördülékeny, sima rímekbe szedte, amitől még élvezetesebb hallgatni. A közönség nem győz derülni a vicceken, Thészeusz hol gyerekesen naiv, hol csalafintán okos megjegyzésein. Az ifjú (alig tizenhat éves) görög hős ugyanis tökéletesen ötvözi a gyermeki ártatlanságot és a kamasz önállóságot. Kissé önhitt hősünk – akinek persze az egyre több sikerrel a háta mögött van mire büszkének lennie – elsősorban egy leányzóról álmodozik, s ha már muszáj, hát végez minden útonállóval, aki szembekerül vele Athén felé menet. Kap némi segítséget is – Homonnai Katalin időnként mint bábos szól hozzá, és hívja fel a figyelmét a leskelődő veszélyekre. Egyébként ez az előadás leggyengébb része: ugyan nagyon jól illik Thészeusz figurájához az ügyetlenkedés, mégis a külső, ráadásul a bábosok közül érkező segítség gyerekessé teszi az egyébként felnőttek, kiskamaszok számára igazán élvezetes előadást.
A bábosok közül egyedül Nagypál Gábor játssza végig ugyanazt a figurát, ő alakítja ugyanis Thészeuszt. Hangja, stílusa nagyszerűen illeszkedik a karakterhez, Thészeusza igazán erős, szórakoztató egyéniség. A többi négy bábos több szerepet is felvesz, s mindegyiknek egyéni hangszínt, beszédmódot, stílust kölcsönöz, amelyből gyorsan és könnyedén lépnek ki, ha mesélőként beszélnek, hogy aztán ugyanúgy folytassák tovább szerepüket. A színészek jól is énekelnek, s mivel a zene erős meghatározója az előadás hangulatának, ezek különösen élvezetes részek. Németh Ilona és Bodor Kata bábjai kicsit abszurd, eltúlzott figurák, különösen a színes hajú vagy nagydarab banditák, vagy a szoknyába öltöztetett „alvilági, halálos Koca”. Mindez megerősíti azt, hogy bármennyire is dicsőségesnek tűnnek Thészeusz tettei, alkotók és nézők egyaránt jót derülnek a rettentő görög vitéz útján. A díszlet elemei – néhány fateknő és állványaik – jól mozgathatók, és bármilyen tér vagy eszköz kialakítható belőlük. Sokkal izgalmasabb ez a világ, mint ha szépen megrajzolt görög tájon vonulna Thészeuszunk.

Az előadás második felvonása gyengébb. Thészeusz ugyan új leselkedő veszélyekkel, új rablókkal találkozik, mégis mintha fáradna a közönség és vele fáradna a darab is. Hogy most éppen vízbe akarják rúgni vagy a fejét akarják levágni, nem nagy különbség. Mivel Thészeusz kalandjainak sémája mindig ugyanaz – ahogy ő maga is megállapítja kissé bosszúsan – ezért könnyebb megunni is. A görög mitológia hosszan tekergő fonalából éppen csak egy kis darabkát mutat meg nekünk Zalán Tibor, és ez a kis darab talán lehetne jobban összerántott, rövidebb vagy ütősebb is. Kicsit elkapkodottnak tűnik az is, hogy a Minotaurosz legyőzésével véget ér a történet, és Thészeusz, aki végig egy leányról dudorászott magában, mégsem veszi el Ariadnét. Talán a mitológia megmásítása és egy hét országra szóló lakodalom jobban lezárta volna a Rettentő görög vitézt, mert így kicsit olyan érzésünk van, mintha megunták volna az alkotók a mesét.
Kár ezért a dramaturgiai gyengeségért, de összességében elmondható, hogy a Rettentő görög vitéz nagyon élvezetes, különösen (kis)kamaszok és felnőttek számára. Kifejezetten olyan darab, amely alkalmas lehet arra is, hogy közelebb hozza a gyerekekhez a színházat, a diákokhoz a görög regék világát. Egyszerre szól az ő nyelvükön és tartalmaz sok-sok információt, valamint bizonyítja be azt, hogy a színházat mennyire lehet élvezni, és mennyire mulattató is tud lenni egy jó vígjáték.


Zalán Tibor: Rettentő görög vitéz
Stúdió „K” Színház
Rendező: Fodor Tamás
Színészek: Nagypál Gábor, Hannus Zoltán, Nyakó Júlia, Lovas Dániel, Homonnai Katalin
Maszk, báb, díszlet: Németh Ilona, Bodor Kata
Zene: Monori András, Spilk Lajos