A Harminchat és az MR 73 után újabb francia akció-krimi a láthatáron. Míg az elsőben Daniel Auteuil és Gérard Depardieu jó zsaru-rossz zsaru kettőse nyújtott lenyűgöző alakítást, na meg a film sötét világa és durva akciójelenetei sokkolták a nézőt, addig az MR 73 inkább katartikus drámaként remekelt. A megint csak számra keresztelt Diamant 13-ban Gérard Depardieu újra rendőrként tér vissza, ezúttal azonban a jóravaló fajtából, aki, ha nem is mintarendőrként, de nagyrészt a törvény szabta határok között tengeti fásultan napjait. Egész addig, míg régi barátja, Franck a drogellenes csoportból (maga Olivier Marchal) jókora bajba nem rángatja bele. Hogy pontosan mekkorába, azt csak fokozatosan fedezi fel.

A három film témája, problémafelvetése és karakterei hasonlók, a színész-forgatókönyvíró, aki maga is nyolc évig rendőr volt, folyton ugyanazokat a szituációkat veszi elő. A három közül mégis a Diamant 13 hangulata lett a legnyomasztóbb, és ennek oka nagyrészt a film képi világában keresendő. A rendőrőrs elavult környezete, az állandó barnás összhatás, a sárguló aktakötegek: akár csak a nálunk tudtommal még nem játszott zseniális angol krimisorozat, a Life on Mars esetében, a kései noir-hatást itt is a hetvenes évek nyomasztóan tökéletes illúziója idézi elő. Azonban míg ott a főszereplő titokzatos módon a múltba csöppen, itt a történet jelenidőben játszódik, és csak néhány kósza, akták között megbújó számítógép, no meg az autók évjáratai utalnak arra, hogy eltelt harminc év.

A valószerűség és stilizáltság ilyen kettőssége végigkíséri a filmet, a képi világ, a jellemek s a fordulatok hol egy szimbolikus földi pokolban, hol pedig valós mai francia helyszíneken játszódnak. A korrupt és mégis erkölcsös rendőr, az újságíró, a gengszter-politikus alakjának megformálása az utóbbi évek képregény-filmjeit követi, de eközben szakít a narráció film noir-kliséjével, és lépten-nyomon megpróbál visszarántani a valóságba.

Nem csak a helyszín, mintha a főszereplő sem a mai korból való lenne. Mat afféle régi vágású rendőr, aki először lő, azután kérdez, az éjszakai műszakok robotja és a kilátástalan küzdelem minden érzelmet és érzékenységet kiölt belőle, olyannyira, hogy már undorodni sem képes, amikor a film kezdetén egy helyszínelésnél nejlonzacskóba tett leszakadt emberfejet nyomnak a kezébe. És mégis, e körül a kiégett, alkoholista zsaru körül csak úgy rajzanak az ártatlan nőalakok. Aranyszem, a fiatal újságíró, Farida, a szép börtönszökevény, akit egy oszlop tetején beszélt le antihősünk az öngyilkosságról, vagy mindig csendes rendőrtársa, Léo egyaránt hidegen hagyja a gyűrött arcú zsarut: Mat még mindig ex-feleségét szereti, aki elhagyta, ráadásul a férfi tönkretételén igyekszik.

A szereplőválasztás furcsasága, hogy a mackós termetű Depardieu egy igencsak ravasz, összetett személyiséget játszik: mintha esetlenül mozogna a film bonyolult világában, végig határozottan az az érzésem volt, hogy a Harminchat szimplán rosszindulatú zsaruját hitelesebben tudta alakítani. Ex-felesége, Calhoune szerepét játszó Asia Argento arcjátéka a bambán és a gonoszul nézés skáláján tud csak mozogni, egy igazi femme fatale-figurához kevés az, amit itt nyújt.

A film rendezője a nem túl ismert, eddig inkább tévés múlttal rendelkező Gilles Béhat író-rendező-színész. Munkáján látszik a szándék, hogy a mostanában felívelő képregényfilmes elemekkel tegye eredetivé a sokszor elmesélt sztorit. Az eredményt ki-ki ítélje meg maga, szerintem sikerült egy kellemesen egységes hangulatú filmet alkotni, de a Diamant 13 ettől még nem érdekesebb, mint elődjei. Franciaországban bukta volt a film, habár - amint azt az Isten hozott az Isten háta mögött kapcsán tapasztaltuk -, kétséges, hogy az itthoni fogadtatásról mindez bármit is elmondana.


Diamant 13
Színes feliratos francia-belga-luxemburgi krimi, 98 perc, 2009.
Rendezte: Gilles Béhat
A forgatókönyvet írta: Hugues Pagan regénye alapján Gilles Béhat és Olivier Marchal
Szereplők: Gérard Depardieu, Olivier Marchal, Asia Argento, Anne Coesens, Aissa Maiga