A három – rózsaszín, pink és narancssárga – kismalac együttes erővel építi fel közös téglaházát. Az első a farkas által elfújt nádból tetőt készít, a második ajtót illeszt az új otthonra, így válik lakhatóvá és biztonságot nyújtóvá az addig kissé hiányos szerkezet. Ám – ahogy mondani szokás – az ördög nem alszik, a farkas újra próbálkozik, óriási gülüszemei, hatalmas szája attribútumaivá válnak, így lesz még viccesebb, szerencsétlenségében sem szánalmas figura. Az ablakon keresztül pillantják meg, s az egyik kismalac, mintha kasztrálva lenne, hosszú és vékony hangú „Farkaaaaaas!” ordításba kezd, majd némi hatásszünet, és a másik két társ is konstatálja a problémát. Kétségkívül ez a darab egyik legmulatságosabb része. Az erős hanghatások és hangjátékok, a ritmusos zene nem hagyja lankadni a figyelmet, így lehet az előadás igazán nagy hatással még a legkisebbekre is.

A színpadon egy négyszögletű forgószerkezetet láthatunk, amelynek három oldalán a domboldal, a téglaház és a kismalacok otthona látható belülről. Ám sarkosan is átjárhatók a kitüremkedő részek, így a farkasok a domb mögé elbújva, a sarokból is leselkedhetnek. A forró vízzel leöntött farkas bosszút forral, a „sok kismalackák” gondolat nem hagyja nyugodni, pláne, ha „farkasevő fenevadakról” van szó. Hogy a vacsorának valót könnyebben beszerezze, csapatot verbuvál, hogy tőrbe csalják áldozataikat. Az egyik kismalac erre szárnyakat kap, ám az egyik fán fennakad, s mire a farkasok egymásra állva szinte már elérik, a másik kettő elkiáltja magát, s a „Forró vizet a kopaszra!” nem marad következmények nélkül. Éppen a pórul járt, szőr nélküli van a rakás legalján, a kiáltás hallatán megijed, és olyan gyorsan iszkol el, amilyen gyorsan csak tud. Így maradnak a farkasok malacvacsora nélkül.

A gyorsított mozdulatok igazinak tűnő futást idéznek elő, a reszketés és félelem is mindig mozdulatokkal egészül ki, s éppen az érzések eltúlzása az, ami szépen érzékelteti a mese legapróbb részleteit is a gyerekekkel. Hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy három évesek is ülnek a nézőtéren, s az ő figyelmüket nehéz 45 percen keresztül folyamatosan lekötni.

A bábok szépen kimunkáltak (Bódiné Kövecses Anna munkái), a kismalacokat különböző színük, pufók alakjuk egyszerre teszi kedves és vicces figurákká. A farkasok teljesen egyformák (egyformán gonoszak is), kivéve persze a kopaszt, aki rózsaszín „bőrrel”, orrát lógatva látható a szerencsétlenség után. Takács Marit dicséri, hogy a dimbes-dombos tájak a fent és a lent, az elől és hátul dimenzióit tökéletesen tudják érzékeltetni, az erős színek és formák itt is dominánsak. A kismalacok tánca, az orr és fenék összedörgölése, a fenék- és vállmozgatás ismerős a gyerekek számára, a gyermeknyelvből vett szavak és kifejezések pedig még közelebb hozhatják számukra a történetet.

A TEVA-ösztöndíjas Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó egyszerre írói, rendezői és játszói a darabnak. Az 1961-ben Pécsett létrejött Bóbita Bábszínház nemcsak gyerekelőadásokat készít, hanem szabadtéri, és felnőtteknek szánt darabokat is. Ezúttal humorosan, sok zenével, inkább gesztusokkal, hanghatásokkal érzékeltetve az eseményeket, mintsem verbálisan hoztak létre egy igényes és tanulságos meseegyveleget, amelyben a „három kismalac nem lesz sonka.”

Író – rendező: Nagy Viktória Éva, Schneider Jankó
Játsszák: Nagy Viktória Éva, Schneider Jankó
Látványtervező: Takács Mari
Bábtervező: Bódiné Kövecses Anna
Díszlettervező: Nagy Kovács Géza
Zene: Ágoston Béla

A képek forrása: www.gyermekszinhaziszemle.hu