Boldizsár Ildikó – akiről napjainkban leginkább mint mesékkel gyógyító terapeutáról hallhatunk – nemcsak szerkesztő és mesekutató, de író is. Szomorú boszorkánya, Amália 1991-ben látott napvilágot: Amália álmai – Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról címmel olvashattunk róla történeteket, 1997-ben pedig A Fekete Világkerülő Ember meséi címmel jelent meg kötete (e két kötet képezi a 2007-ben megjelent Boszorkányos mesék című válogatás alapját). A Mesebolt Bábszínház előadása tehát ezekre a mesékre épül, ezeket gyúrja össze egy történetté.

Gimesi Dóra egészen kitűnő dramaturgiai érzékkel alakította elmesélhetővé a gyakorta nem is történései miatt érdekes meséket, és bámulatos empátiával és szeretettel tette artikulálhatóvá a bánatot, a szerelemből és a lemondásból fakadó bánat fájdalmát és bölcsességét. Mindez persze nem csak az ő érdeme: aki ezeket az érzelmeket minden mozdulatával közvetíteni képes, az Badacsonyi Angéla. Ujjáról pókfonállal ereszkedik a földre kis barátja; a kezében katicabogárrá alakul a piros, pöttyös bögre és cicává a kabát; ha négy bögrébe tölt kakukkfűteát, a négy bögre reakcióit is eljátssza. Ő alakítja Amáliát, kettős alakban: emberként és bábként. A boszorkány akkor jelenik meg bábként, amikor a többi szereplővel – elsősorban a  Királyfival, később a Királylánnyal – kerül kapcsolatba; ember alakja pedig végig reflektál a bábok közt zajló interakciókra.



Hogy miért kerül kapcsolatba Amália egy királylánnyal (a Királylánnyal) is…? Hát igen, éppen ez történet titka: Amália akaratlanul is rendre megbabonázza a kunyhójába betérő vándorokat, és mindegyiket eltéríti eredeti céljától. Hiába várnak rájuk messzi földeken a királykisasszonyok, a küldetésüket szíre-szóra elfelejtő „lovagok” – Hugó, Herbert, Frigyes no és Lajoska – mind egy szálig pöttyös bögrévé változva sorakoznak a boszorkány kredencén. Amália szíve mélyén egy olyan királyfi után epekedik, akit nem lehet csak úgy eltéríteni. (Hogy miért? Mert ilyenek a nők! – állítja Amália, és szavai hatására egy copfos kis néző olyan villanással a szemében fordul hátra, hogy kétség nem fér hozzá: a legkisebb nők is éppen ilyenek!) És egy napon meg is érkezik ez a Királyfi. Mit érkezik! Átbukik a küszöbön. A Királyfi szintén kettős alakban szerepel, Veres András alakításában: felbuk(kan)ásakor a báb arcát hamarabb láthatjuk meg, mint az emberét, akit kapucni takar. A Királyfira érezhetően nagy hatással van rá Amália egész világa, mégis továbbáll, hogy megtalálja azt a királylányt, akiért elindult. Hiába izzott a levegő a pöttyös ruhás boszorkány és a csíkos pólós királyfi között. (Mert Veres Andrásnak köszönhetően izzott! Állítólag jót tett a darabnak a királyfi-csere.)

Ez természetesen még nem a happy end –  és nemcsak Amália számára nem az. Egy nap a boszorkány arról értesül, hogy a Királyfi megtalálta ugyan a Királylányt, mégsem boldog. Az üzenet arra szólítja fel, induljon a keresésére, s ha megtalálja, segítsen neki, méghozzá ezúttal varázslatok nélkül. És Amália meghozza azt a döntést, amelyre csak az képes, aki igazán szeret.  Elindul, hogy úgy lopja vissza a boldogságot a Királyfi életébe, hogy megtanítsa színt vinni a Királylány tulajdonképpen szánalmas és sivár túlrózsaszín életébe. Ennek a beszámolónak címében az Audrey Tautou alakította Amelie-re utaltunk, Háy János – a szemle egyik zsűritagja – nem átallotta lebridzsitdzsónszozni ezt a kedves boszorkányt: s ha felnőttnyelven e nevekkel-fogalmakkal valamit érzékeltethetünk is Amália világjobbító "szingliségéből", azért a történet legmélyebb rétege mégis azzal a kis hableánnyal rokonítja Amáliát, aki elfogadja, hogy szeretett királyfija másnak az oldalán lesz boldog.



S ha már a zsűrit említettem, a felnőtt-beszédet: lelkesítő tapasztalat, hogy – ellentétben sok más szakmai fórummal – a Gyermekszínházi Szemle szakmai beszélgetése nem abban a faramuci értelemben volt „szakmai”, hogy közben emberileg elhiteltelenedett volna, hanem éppen arról szólt, amiről szólnia kell. A gyerekekről és színházról. Öröm volt hallgatni.

De visszatérve a Királylány palotájának hideg rendjéhez, tisztaságához: a Királyfi mórikázása – megpróbálja szájával elkapni a feldobott kekszet – nem kacagással színezi, csak morzsával piszkítja.  Legalábbis a szinte rémisztően „szép” tüllruhás Királylány (Kovács Zsuzsanna) ennyit érzékel belőle. A csilli-villi, de jéghideg barbie-világba (a forgószínpad másik oldala valóban egy másik világ!) az ütött-kopott, de meleg kunyhóból érkező Amália lehel életet: virágokat ültet, benépesíti a kertet. Varázsol, varázslat nélkül: mire elvégzi küldetését, beleőszül. Némi vigaszt jelent a bizonyosság: a Királyfi egy percre sem feledte, vele álmodik éjjelente, s vágyik hallani meséjének végét. De az ősz, öreg anyókával találkozva már csak üdvözletét küldi annak a másik, annak a régi, mesemondó boszorkánynak.

Amália küldetése végeztével visszatér házikójába, a Kancsali utcába. A felnőtt nézőben pedig ott kancsalít a bánat, hogy a szíve majd’ megszakad. Alig vigasztalja, hogy Amália a jövőben mások sorsának szebbé-jobbá tételén fog fáradozni. Igaz, teszi majd mindezt önmagával teljes harmóniában: még régi barátja, a történet elején megbántott eső is visszatér életébe. A gyerekek viszont – akik tátott szájjal ülik végig a hatvan percet –, noha nincsenek hozzászokva a boldogtalan végkifejlethez, mégsem kotorásznak titkon zsebkendő után. Őket a felcsendülő zene, amely az előadást nyitó dal variációja, fellelkesíti:

 

Szeretek néha délután teázni
Pöttyös bögrékbe titkot gyűjteni
Színes záporban tök jó bőrig ázni
Vadkörteszörpöt jéggel hűteni
Jó az álmokba vendégségbe járni
Kifundálni egy új virág nevét
De legjobb mégis vendégekre várni
Gyertek el, és én mondok egy mesét.