Hasonlóan a direktor korábbi alkotásaihoz, most sem találkozhatunk saját filozófiával, kommentárral. Marsh érezhetően visszanyúl a dokumentumfilm-készítés egy klasszikus, már-már megkopott, koridegen etikájához, amennyiben saját véleményét háttérbe helyezi. Arra összpontosít, hogy az adott téma sajátságait szuggesztíven (és olykor játékosan) tálaló egyedi nézőpontokat, megoldásokat találjon, ezzel a műfaji hagyományokat is áthangszerelve.

Idő és tekintet

Első, szerzői szempontból még erőtlen, ám izgalmas riport-dokumentumfilmje (A prágai animátor, 1990) Jan Svankmajer alkotói személyiségét járja körül. Figyelemre méltó, hogy a rövidfilm terjedelmű riport középpontjában az élőszereplős animáció közép-európai gurujának egy rendhagyó propagandafilmje áll, hiszen ezzel a cseh rendező művészi szerepének politikai vonatkozásaira is sikeresen rávilágít. A sorrendben következő, a Hamburger és a Király (1996) Elvis Presley életútjának állomásait gasztronómiai szempontból közelíti meg, de nem kíván komoly(kodó) válaszokat adni a rejtélyes sorsú legenda életének megfejthetetlen talányaira. Ehelyett sorra veszi azokat az ételeket, amelyeket a Király imádva fogyasztott és mindezt a televíziós főző-showkra jellemző betétekkel kombinálja: Elvis „szakácsai” (életének máig élő szemtanúi) újra elkészítik a Mystery Train előadójának kedvenc ételeit, és Marsh még receptet is mellékel azokhoz. Az 1890-1900 között áldozatokat szedő Black River Falls-i „őrületet” megörökítő, lírai hangvételű Wisconsin Death Trip (1999) egy észak-amerikai kisváros horrorisztikus életébe nyújt bepillantást. Az alkotás azt a légkört próbálja meg rekonstruálni, amely a kisvárost jellemezte, amikor a gazdasági hanyatlás következményeként csavargók, árvák, gyilkosok, gyengeelméjűek és szerencsevadászok első számú terepévé vált.

Marsh tehát gyakorta sajátos szempontok alapján tagolja fel a történetek állomásait. Elvis életét afféle „étel-időben” mutatja meg, míg a Wisconsin Death Tripet négy évszakra bontja, és mindegyikben egy állandósult, kaotikus időszemlélet alakít ki: a meghökkentő vagy gyilkos eseményeket megpróbálja időben összeollózni. Sosem vállalkozik témáinak kimerítő tárgyalására: kiválaszt egy markáns nézőpontot, és azon keresztül az alapanyag velejét is inkább érzelmi-hangulati mélységében próbálja meg körüljárni. Marsh talán épp az egyéni időkezelés miatt sem törekszik az árnyaltabb történelmi, szociológiai összefüggések érzékeltetésére: mindig az adott jelenségre önmagára koncentrál, azt egy karakteres szemszögből próbálja meg aprólékosan feldolgozni. Marsh szerzőként azonban mindig csak efféle technikai megoldásokban mutatkozik meg; szerepét a témaválasztásra és az előadásmód dizájnjára korlátozza, sosem próbál saját választ adni a filmjeiben esetlegesen megfogalmazódó, átfogó jellegű magyarázatot igénylő kérdésekre.

Az Ember a magasban egy francia életakrobata, bizonyos Philippe Petit legmerészebb, és egyben legattraktívabb mutatványát kísérli meg rekonstruálni. Egy már-már mesei történetről van szó, amelynek részletei azonban legkevésbé sem mesébe illőek. A történet ott kezdődik, hogy Philippe 17 évesen egy fogorvosi várószobában újságot lapozgatva megpillantja az épülő World Trade Center képeit, és azonnal megszületik az ötlet, hogy mihelyst elkészülnek, egy drótkötelet feszítve fog táncolni közöttük. A film a dokumentumfilm eszközeivel próbálja meg felidézni és illusztrálni a rögeszme megvalósítását, és az ahhoz szükséges előkészületeket.

Marsh tehát Philippe életének bemutatásán belül is arra a szakaszra koncentrál, amely az ötlet megfoganásától a véghezviteléig tart. Minden esemény ennek a perspektívának alárendelve jelenik meg. Marsh állomásról állomásra mutatja be a terv előkészítését és kivitelezését, kezdve onnét, hogy Philippe előbb a párizsi Notre Dame-on, majd egy sidney-i híd pillérei között gyakorol, egészen odáig, ahogy csapatával munkásoknak, és újságíróknak álcázva készítik elő a vizionált kötéltáncot. Továbbá, az Ember a magasban pergő, feszes dramaturgiáját a heist film zsánerének jegyei is dinamizálják. A WTC tornyain való akrobata-mutatvánt Philippe és csapata a bankrablásoknál megszokott precizitással és elővigyázatossággal készíti elő, szükség is van erre, hiszen a mutatvány legalább annyira illegális, mint veszélyes, és erre Marsh filmje több, illusztrációként szolgáló, a suspense feszültségkeltő eszközét is gyakorta alkalmazó fikciós jelenetben is figyelmeztet bennünket. Philippe és csapata interjúkon keresztül meséli újra a régen átélt megpróbáltatásokat, mindegyik megszólaló karakterre jellemző azonban, hogy sosem régmúlt, homályos, és távol levő, hanem ma is élő, kiható, folyton jelenlévő, sorsalakító élményként emlékszik a történetre. A kulcsfontosságú, stratégiai jelentőséggel bíró eseményekhez a zsánerfilmeknél már megszokott hangulatfokozó zene párosul, amit A rajzoló szerződése kapcsán is ismerhető Michael Nyman kreativitásának köszönhetünk.

Philippe Petit története azonban a film műfaji jegyei ellenére is vérbeli sors- és kordokumentum. A terv megvalósításának történetébe szerelmek, barátságok, küzdelmek és kudarcok vegyülnek. De az 1974-ben végül bekövetkező mutatvány rendkívül személyes és egyedi, még akkor is, ha Philippe számos támogatónak köszönheti a létrejöttét. És az öncélúnak tűnő, művészi jellegű magánmutatvány, performance, mintha a magánvilágok elsőbbségének kordokumentuma is lenne egyben. Azé a gondolkodásé, amely a 80-as évektől válik jelentősen meghatározóvá a különböző nyugati művészi megnyilatkozásokban.

Az Ember a magasban kiemeli Philippe Petit alakját a racionális időből: az ő életét nem hétköznapi vágyak, állami törvénykezés, vagy a mindenkire nehézkedő gravitáció vezérli, hanem valamilyen mélyen az individuálisban gyökerező vágy az önmegvalósításra. Története saját, időtlen idővel rendelkezik, melynek tere és kiterjedése pontosan meghatározott.

 

Ha James Marsh filmjének erényeit igyekszünk összefoglalni, akkor a Philippe alakját meghatározó szakralitás és a politikától távolságot tartó bemutatás (amely vélhetőleg a már nem álló WTC tornyai kapcsán merül fel) csak a kezdet. Talán épp az angol rendező korábbi, kevésbé sikerült filmjeiben kialakított időkezelése, és egyéni nézőpontokat felvonultató összefüggés-teremtő képessége okozza, hogy Philippe Petit különleges élettörténete, és valószínűleg nem egykönnyen megismételhető attrakciója ilyen magas színvonalú filmes megörökítést kapott.