Bő egy éve jelent meg Kondor Vilmos nagy feltűnést keltő krimije, a Budapest Noir, amely magyar társadalmi viszonyok között, magyar szereplőket felvonultató, amerikai típusú hard-boiled detektívregényt kínált az olvasók számára. A regény osztatlan sikert aratott a hazai olvasóközönség berkeiben jól kitalált figuráival, társadalom- és várostörténeti kidolgozottságával, krimihez illő cselekményvezetésével, a film noir kelléktárát meggyőzően használó műfaj-allúzióival. A regény utóélete nagyon is intenzív: a megfilmesítés jogára opciós szerződés köttetett, Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró történetét hamarosan franciául, hollandul, németül, olaszul, lengyelül is olvashatja az európai közönség, valamint jövő tavasszal már az amerikai is, a HarperCollins kiadó jóvoltából. Kondor szerzői és a regény olvasói sikere megérdemelt, és hosszú ideje példátlan is. A magyar könyvpiacról ugyanis talán a harmincas évek óta hiányoznak az olyan alkotók, akiknek szórakoztató irodalmi prózáját – s nem csak a krimi területén – egyáltalán idegen nyelvre fordítják, és potenciális sikerorientációval rendelkeznek. (Talán Lengyel Péter Ogg második bolygója című klasszikus sci-fijének japán fogadtatását tudnám csak említeni.) Miközben a magyar közvetítők elsősorban a 20. századi magyar, főleg kortárs prózaíró-nagyágyúk köteteit próbálják pozícionálni a nemzetközi színtéren, két kézzel kapva hiteles fordítók után, a szórakoztató irodalom piacát nálunk is a külföldi, elsősorban angolszász bestseller szerzők uralják. Miközben a hazai olvasóközönség a külföldi szerzők által írt, számára egzotikumnak ható, kulturálisan idegen terepen játszódó (populárisabb) műveket vásárolja előszeretettel, a magyar (történelmi) viszonyok között exponálódó regények többnyire a magyar szépírók munkaasztaláról kerülnek ki, hol kisebb, hol nagyobb sikertől övezve. (Ebből a szempontból is odafigyelést érdemel Dragan Velikić magyarul megjelent legújabb regénye, az Orosz ablak, melynek történései 3/5 részt Budapesthez kötődnek.)

Kondornál szerencsés a konstelláció, hiszen szépirodalmi tudatossággal, de a műfaji sajátosságok messzemenő figyelembevételével tudott olyan olvasmányos, könnyen befogadható, érdekfeszítő művet alkotni, mely az elsődlegesen szórakozni, kikapcsolódni vágyó olvasói rétegek mellett a „mélyolvasást” kultiváló magyar közönséget is meg tudja szólítani. Nem is beszélve a konvertálhatóságáról, amely éppen a magyar (társadalmi és történelmi) keresztutak (igen, Kondor krimije szocio- és történelmi detektívhistória is) jellegzetessége miatt egy külföldi olvasó számára is kínál kapcsolódási pontokat, egzotikumot.

A most megjelenő folytatás, a Bűnös Budapest megtartva a korábbi erényeket újabb ínyencségekkel szolgál az ekként bővülő közönségfigyelem részére. A Gordon-ciklus első regényéhez képest 3 évvel később járunk, míg ott Gömbös Gyula temetésének őszén bontakozott ki a gyilkossággal terhelt nemzetközi bonyodalom, addig a Bűnös Budapestben 1939 szeptemberében, Lengyelország lerohanása idején kapcsolódunk be a szintén (kihagyhatatlanul) nemzetközi – Budapest központú – eseménytörténetbe. (A film noir műfajának többszöri könyvbéli megidézése, beépülése ezen időpont tekintetében is kulturális hozadékkal bír. A regény egy bekezdés erejéig az eseménytérbe helyezi Karády Katalin és Jávor Pál színészeket, akik az ezidőben bemutatott magyar noir alapmű, a Halálos tavasz című film premierje kapcsán fogadhatják a gratulációkat. Ráadásul áttételes módon Greta Garbo is fel-felbukkan a fejezetekben.)

Kábítószer, szerencsejáték, Nyilaskeresztes Párt – ki gondolta volna, hogy ez utóbbinak bármi köze lehet az előbbi kettőhöz? De a szálak együvé vezetnek, ha külön-külön is indul nyomozás utánuk három fiatal ember halála kapcsán. Méghozzá annyira külön-külön, hogy Gordon mellett, aki ezúttal már nem Az Est, hanem a Magyar Nemzet újságírója, egy magánkutató felkérésére a nyugdíjba vonult és emlékiratain dolgozó Nemes Sándor detektívfelügyelő is bekapcsolódik az eset felderítésébe. Nemes alakja legalább olyan szimpátiával megrajzolt, mint a korábbi kötetben Gordon Móré, aki időközben elhunyt, és lakását, lekvárgyűjteményét unokájára hagyta. Nemes – aki Matuska Szilveszter ügyében nyomozott sikeresen – alakjának megformálásában talán ismét Gellért Ede nyomozó játszik szerepet, aki 1925-ben adja közre Budapest bűnözői. Egy pesti detektív naplójából című kötetét. De Tábori Kornél is bekerül a szereplők közé, ahogy a Székely Vladimirral közösen írt A tolvajnép titkai. A Bűnös Budapest ciklus folytatása című könyvének címidézése is egyfajta tiszteletadás a szerző részéről. Persze egyéb, Táborihoz köthető kötetek is szerepet kapnak a háttér megrajzolásakor: Baccarat: fővárosi és vidéki klubok rejtelmei (1912), A kártyázó Budapest (1912), stb.

A korabeli várostérkép, út- és közlekedési hálózatának hangsúlyozása mellett – ezúttal a Kristályéjszaka utáni Béccsel kiegészülve – ismét szép számmal kerülnek a regénytérbe történelmi figurák, politikusok, írók, újságírók, fotósok (például Mai Manó), pesti vagányok, de a korábban csak vázlatosan, utalásszerűen (titokzatosan) körvonalazott Gordon-élettörténet is bővül az olvasó számára, még ha csak beidézett rendőrségi akták feljegyzéseiből is.

A megidézettség egyébként fontos írói kelléke Kondornak, s most nem a vendégszövegek  sűrű felbukkanására utalok(például a már említett Lengyel Péter Macskakőjére), hanem már a kezdő prológusban is a regény olvasásmódjára utaló kettősségre hívnám fel a figyelmet: az elbeszélői szólam igazságértéke nemegyszer elválik az újsághírek tartalmának igazságától, feszültségbe hozva, igazából devalválva az egységes, kikutatható, felderíthető igazság létezésébe vetett hitet, íly módon jelentősen megkérdőjelezve a klasszikus krimi műfaj metafizikai érdekeltségének egyes aspektusait.

Ez szerencsés módon, és nagyon tudatosan is egybevág a regény által életre keltett történelmi korszak mikro- és makrotörténelmi legendáriumával, ahol a valós tények elkendőzésének, a hamis narrációk fenntartásának már nagy hagyományai vannak össztársadalmi szinten is. – Ilyen módon a krimit mélyszerkezetileg aktualizálónak is tekintheti nem egy olvasó a mai budapesti, magyar állapotokra nézve. Ugyanakkor Kondor regényében nyoma sincs ilyen explicit utalásoknak.

A Bűnös Budapestben a főszereplő ismét nem figurához köthető. Nemes és Gordon aktív jelenléte mellett ismét a főváros és korabeli közössége, épületei, terei, utcái, nyomora és fényűzése kerül a középpontba, ami a fasizálódó társadalmi gondolkodásmód előzményeiből és (lehetséges, számunkra beteljesedő) következményeiből is felvillant alakokat, rémképeket (például Rajniss József, Kassai Ferenc). A numerus clausus meghatározta németbarát háború utáni és előtti magyar társadalmi tabló kitüntetett alkotói igényességgel ábrázolja a cselekvési lehetőségek és korlátok arzenálját, a jövőből determinációnak tűnő történelmi alakulástörténet variációs bázisát/szinkron metszetét. Ehhez hasonló elbeszélői visszafogottsággal, amely magával a szelekcióval erősíti az olvasói aktivitást, a közelmúlt magyar irodalmából csupán Szécsi Noémi Kommunista Monte Cristo című regényében (Tericum, 2006) találkoztam; de Závada Pál Idegen testünk című regénye (Magvető, 2008) is hasonló igények mentén íródott. A történelmi detektívtörténet vagy egyenesen a szociokrimi műfaji besorolás tehát nem alaptalan, sőt, bizonyos értelemben jócskán felértékeli a regény élvezhetőségi potenciálját. Persze a hagyományos modern krimi eszköztár megtartásával és szórakoztatni vágyásával.

Tanulni azonban sosem árt. Kondor regényének sikere épp ebben áll: a nagyobb olvasóközönségi igények figyelembevételével vagy annak ellenére – amely nem hajlandó vagy nem tud nagyobb energiákat szánni az olvasásra – becsempészi sorai közé a (történeti, szociológiai, ideológiai) tudás megszerzésének lehetőségét, szimplán az olvasóra bízva annak kihasználtsági fokát. Nem érzem túlzásnak kijelenteni, hogy a regény hozzájárulhat ahhoz a(z irodalmi) tudatosítási folyamathoz, amely már 60 éve késlekedik a magyar társadalomban, miszerint a holocaustnak nemcsak elszenvedői voltunk, hanem aktív részesei is. A cím ekként értése valóban túlmegy a bűnelkövetés és -felderítés műfajszabta határain.

Ahogy egy másik kulcsfontosságú része is a cím értelmezési körét tágítja és a regény erényeit sokasítja: a dialógusokba beleírt korabeli nyomozási gyakorlat, amely a hírszerzéssel karöltve a voyeur-társadalom Monarchiából örökölt besúgóhálózatának interiorizált tényét közvetíti, „a mindenki eleve bűnös, ha mégsem, azzá válik, vagy azzá tehető”-elven :

„– Gyanús nekünk ez a Gordon az amerikai múltjával. Magyar és amerikai útlevele is van. A barátnője meg Londonban él – húzta fel sokatmondóan a szemöldökét.

– Maga szerint ez mit jelent? – kérdezte Nemes.

– Nem egyértelmű? – kérdezett vissza Wayand megütközve, hogy az idős detektív nem tudta magától is a választ. – Könnyen lehet, hogy Gordon amerikai kém.

– Vagy nem – jegyezte meg Nemes.

– Vagy nem – ismerte el Wayand –, de ha nem ellenünk kémkedik, talán rávette a barátnőjét, hogy kémkedjen nekünk Londonban.

Nemes a magánkutató arcát fürkészte, vajon komolyan beszél-e. Wayand szemében azonban nyomát sem látta a viccnek. Komolyan beszélt.

– Nem inkább a hírszerzés dolga ez? Annyi minden azért nem változott nyugdíjazásom óta. Ez Újszászy Istvánhoz tartozik.

– Persze – felelte Wayand. – Viszont szereti, ha előkészítik neki az ügyeket.

– Ez egy ügy?

– Valamilyen szempontból biztosan az – válaszolta a magánkutató.

Nemes egy ideig hallgatott, aztán az asztalra könyökölt.

– És mi van akkor, ha ez az Anna a németeknek kémkedik?

Wayand ezen teljesen megütközött. Megrázta a fejét, annyira nem értette a felvetést.

– Miért kémkednének utánunk a németek?

– Azt én nem tudhatom – felelte Nemes –, de ha Gordon amerikai kém, ennyi erővel Eckhardt Anna a németeknek is kémkedhet.” (Tizennyolcadik fejezet – kiemelés általam: RIP)

Nincs más hátra, mint ajánlani ezt a (tartalmi valóságtartalmától függetlenül) kiemelkedően üdítő regényt, mely korrigálta elődjének nem túl súlyos esetlegességeit, valamint szuggesszív és reményteljes módon teremti meg a magyar krimi 21. századi potenciális (nemzetközi) karriertörténetét.