A tavaly 100 éve született Vajda Lajos festőművész életművéből rendezett a Magyar Nemzeti Galéria átfogó tárlatot 2008. december 13. és 2009. március 1. között. A tervek szerint a továbbiakban több európai városban és a tengerentúlon is látható lesz a művész gyűjteményes tárlata. A kiállítást, amelynek a Nemzeti Galéria részéről Pataki Gábor és Gergely Mariann a kurátorai, a szentendrei Erdész Galériával közösen rendezték. Ugyanez az alkalom teremtett lehetőséget a Kiscelli Múzeumban a Levendel-gyűjteményben szereplő Vajda Lajos- és Vajda Júlia-képek kiállítására, további aktualitást adva az év elején bemutatott Galéria-beli anyagnak.

A mindössze 33 évet élt művész munkássága a nagyközönség számára máig nem közismert. Ennek ellenére az utóbbi évtizedben erőteljes nemzetközi érdeklődés tapasztalható Vajda Lajos életműve iránt. A kiállításon közel negyven olyan kép volt látható, amely még a szakma számára is újdonságnak számított, többek között Anna Mark és Lucien Hervé gyűjteményéből, emellett Svédországból és az Egyesült Államokból.
Ahogy a kiállítás kurátora, Pataki Gábor rámutat (Műértő, 2009. január), a tárlat változtatni szeretne Vajda ismertségén, vagyis a szélesebb köztudat számára is szeretnék elérhetővé tenni, éppen ezért a kiállítás szándékosan didaktikus tagolása és feliratozása, illetve a vezető füzet mind egy „látogatóbarát” kiállítást céloz. Ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy Vajda életművének értékelésében radikálisan eltérőt, újat nem nagyon lehet mondani, de bizonyos hangsúlyok máshová kerülhetnek. Az eddigi kiállításokhoz képest a tárlat nagyobb teret szentelt a pályakezdésnek. Amint Pataki hangsúlyozza, „kiderült, hogy Vajda rövid idő alatt végig próbálta a korabeli hazai művészet kínálta lehetőségeket: 16–18 éves korára megismerkedett a húszas évek közepétől levegőben lévő 'Árkádia' tematikával, az expresszionizmussal átitatott pietista-panteista látásmóddal”.

A fiatal festő pályafutása Szerbiában kezdődik, amikor családjával 1916-ban oda költöznek. Elkezd rajzolni, megismerkedik a bizánci művészettel, az ikonfestészettel és a szerb népművészettel. A család a visszatelepedés után Szentendrére költözik, a magyarországi szerb kultúra központjába. 1928-ban kezdi tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol kapcsolatba kerül Kassák Lajos körével, de az orosz konstruktivisták nem érintik meg mélyebben. Baloldali kapcsolatai miatt eltanácsolják a főiskoláról, 1930-ban Párizsba utazik. Párizsi tartózkodásának időszakából leginkább néhány kollázs maradt fenn, amelyek anyagául különféle képes újságoknak a gyarmati világról tudósító fotóanyaga szolgált alapanyagul, így ezek a művek meglehetősen baljós tömörséggel foglalják össze a korszak világkrízisét. 1934-es hazaköltözése után visszatér a vonalrajzhoz, ennek eredményeként portrék, aktok és csendéletek születnek. 1935-től kezdve Korniss Dezsővel közösen kezdik el rajzolni Szentendre és Szigetmonostor építészeti részleteit.

Vajda motívumgyűjtő módszerét Kodály, illetve Bartók módszeréhez szokták hasonlítani, a szakmában „transzparens montázsnak” nevezik. Ugyanebben az időben az emberábrázolás problémája is foglalkoztatja. Az ikonfestészet alkalmazása a portréfestészetben számára egy magasabb rendű valóság ábrázolásának eszköze volt. 1938-tól eltűnik a szentendrei táj Vajda festészetéből, és meghatározhatatlan tájak kerülnek a helyére, illetve a konkrét figurák (Krisztus, Madonna) helyét is átveszik a maszkok. Majd lassan ezeknek is eltűnik antropomorf jellege, a képeken szereplő fejek „szabálytalan körvonalú elliptikus formákká módosulnak”. Az 1938-1939 között keletkezett műveket gyakran mondják befejezetlennek. Ezeken a szén- és tusrajzokon, pasztelleken és temperákon nem könnyen azonosítható tájak töredékei, nehezen felismerhető formák kavarognak. Művészetének utolsó időszakában, 1940-től haláláig nagyméretű szénrajzokat készít olcsó csomagolópapírra, amelyek magukban hordozzák egyrészt – Pataki Gábor szavaival – a „pusztulás szörnyű előérzetét”, másrészt „a természet metamorfózisát, az állandó megújulásra, újjászületésre való képességét”.
A kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában mindezeket az alkotási szakaszokat pontosan követte, a látogató műélvezetét és tájékozódását számos írásos „támasszal”segítve. A Kiscelli Múzeum Oratóriumában rendezett tárlat, elkülönülve a zajos külvilágtól, alkalmas a kiállított képek csendes és részletes szemlélésére. Belépéskor rögtön egy fotót látunk a Vajda házaspárról, a másik oldalon pedig Pataki Gábor bemutató szavait. A kiállításon lévő Vajda Lajos-képek főként az 1935-1939-es időszakból származnak, és a fő motívumok a madarak, illetve a szentendrei házak külön-külön, és egy kompozíción belül is. Egyetlen kivételt képez egy 1924-ből származó Férfiakt-tanulmány, amelynek a különállását a kiállítás tagolása is hangsúlyozza. Vajda Júlia képei a kiállítótér négy falából egyet foglalnak el, és egy szűk korszakot mutatnak be a 60-as évek közepétől a 70-es évek közepéig.  A házaspár képei mellett az Oratóriumban elhelyezett régi cserépkályha mellett szerepel egy Bálint Endrének tulajdonított, Vajda ikonos önarcképe alapján készült mozaikvázlat, illetve a Stefan Maksimovic című Vajda-kép másolata, amit szintén Bálint-műnek vélnek. Ez a kép eredetiben is szerepel a hátoldalán lévő Falusi házak című képet is bemutatva. A bemutatott képek Levendel László orvos gyűjteményéből származnak, aki a „szegények s a művészek orvosá”-nak mondta magát, de ennél sokkal több volt, barátként támogatta a művészeket.
A Lorányi Judit által rendezett kiállítás május 3-ig látogatható a Kiscelli Múzeumban.