“Az élet sokkal könnyebb, ha ellébecoljuk. Talán ha megfelelően csináljuk, a halált is ellébecolhatjuk.”  – Talán ez lehetne a tételmondata a Minden család pszichotikus című könyvnek, amely hamisítatlan Coupland-regény, csak több fekete humorral és szatírával, mint amennyit megszoktunk a szerzőtől. Az egykezű űrhajósnő fellövését megelőző időszakról szóló családtörténet érdeme, hogy többek között a betegség (így az AIDS-fertőzés és a rák) valamint az öregség témáit is keresetlen stílusban tárgyalja. Coupland jól követhető stratégiája, hogy az efféle keserű pirulákat humorforrássá változtatja. Szereplői olyan attitűddel közelítenek saját, legkevésbé sem trendi élethelyzetükhöz, hogy az ettől emészthetővé válik az olvasó számára. (Ilyenkor döbbenünk csak rá, hogy a nyálasan szívfájdító és a kíméletlen dokumentarista ábrázolásokon kívül minden más oldalról teljesen ismeretlenek ezek az ügyek.) Ebben a regényben a gondok, amikkel a szereplők küzdenek, a családtagokkal való találkozások révén lesznek transzparensek, ilyen módon az ábrázolt Drummond család – annak ellenére, hogy egy normális családról felállítható összes sztereotípiát felrúgja – mégis beteljesíti funkcióját: közeget teremt, amely láthatóvá teszi a problémákat. És amilyenek a család tagjai, persze nem is állják meg, hogy legalább ne véleményezzék egymás bajait. Drummondék kutya-macska viszonyát a mintaélethez jellemzően tükrözi, hogy amikor berontanak egy példás család példás hétvégéjének színterébe, rögtön stratégiailag pusztítják le azt.
 

A kanadai szerző több regénye – például a magyarul is megjelent X generáció című kötet – fiatalkoruk végén járó, a felnövést halogató, formális kötelékek kialakítására kvázi képtelen szereplőket mozgósít. Ehhez képest a Minden család pszichotikusban a karakterek egy része fölött már eljárt az idő: itt a gyerekek képviselik a harmincas éveikben járó útkeresők táborát, szüleik pedig a talán Dallas-nemzedékként aposztrofálható korcsoportból kerülnek ki. A regény központi figurája a hatvanöt éves anya, Janet, de volt férjén, Teden, és három közös gyermekükön – (sorrendben:) Wade-en, Sarah-n és Bryanen – kívül Ted jelenlegi nejét, a gyerekek partnereit, és a pereputtyhoz csapódó egyéb figurákat is bensőségesen megismerjük. A rokonság mintha valahogy visszalopakodna az ember életébe: Drummondék tanúsága szerint legalábbis az öregedéssel, az egyén tehetetlenségének, sikertelenségének és pénztelenségének fokozódásával párhuzamosan mindenki visszasodródik a családi körbe.

Kivételes esetektől eltekintve mondandóhiányos alibizésnek és a félretett lényeglátás tünetének tartom, ha a recenzens egy zsebkendőnyi ismertetésben a fordítás megkritizálását is feladatának tekinti, most egy szóra mégis muszáj megállnom a bemutatott könyv címénél, amely angolul így hangzik: All Families Are Psychotic. Miközben nem tűnik szerencsétlen megoldásnak a magyar kiadás címe (és a fordítás összességében is meggyőző és lendületes), a regényt olvasva többször felmerült bennem, hogy Coupland műve rájátszik az eredeti cím kétértelműségére, amely hozzátesz a szöveg értelmezéséhez. A family szó ugyanis család mellett családtagot is jelenthet, ilyenformán a cím nem szükségszerűen mond általános ítéletet minden családról, hanem vonatkozhat konkrétan a regény középpontjába állított Drummond családra, amelyben kétségtelenül minden családtag pszichotikus.
 

 Ám térjünk vissza a Drummond családhoz, ahol a családi szál felelevenítésére konkrét apropó is van: a családtagok egy floridai rakétakilövésre hivatalosak. A középső gyermek, az egykezű Sarah ugyanis születési rendellenessége és Drummond származása dacára  fényes karriert futott be, amelynek révén mára űrhajósként a média kereszttüzébe került. Bár később kiderül, hogy tulajdonképp őt is érzelmei, egész pontosan szerelme vezérelte, Sarah elárulja sikeressége receptjét, amely öccse és bátyja számára meglehetősen idegenül hangzik: "...valahogy sokkal könnyebb megtenni a dolgokat, mint nem megtenni őket” . A többiek viszont társadalmi érvényesülés szempontjából egytől-egyig csődtömegnek tekinthetők: Bryan teszetosza, infantilis lúzer, két öngyilkossági kísérlettel a háta mögött, Wade sármos és laza ugyan, de világéletében nőkkel tartatta ki magát és jópárszor ült, az apjuk, Ted, elitta az eszét és elkokózta a befektetéseit, új felesége ugyan mutatós, de színésznőként egy vicc. Az anya pedig leginkább csak gyógyszerezi magát és töpreng, érthető módon nyomja a lelkét, hogy Sarah egy kézzel született, mert ő már annak idején valami hülyeséget szedett. Janetről már a könyv elején tudjuk, hogy nagybeteg - s emellett krónikus magányosságban szenved, akárcsak Wade felesége. Beth talán még Janeten is túltesz, ő tulajdonképpen még az AIDS-t is valamiféle életprogramként érzékeli. Hamarosan azonban kiderül, hogy kevés kivételtől eltekintve mindenki haldoklik. Szar az egész – villan meg a sommás ítélet Ted tekintetében, de a fenntartható látszat legalább még mindig valami. „[Wade] egy pillanatra valami villanást látott apja szemében. A villanás azt mondta: Szar ez az egész, Wade, csak ne mondd ki a szavakat hangosan, mert akkor még ez a szar is elmúlik, és akkor itt maradunk a semmivel.”  Ha elsöpörjük, amink van, pusztán azért, mert nem élvezetes, és nem érezzük a sajátunknak, semmi nem marad az életünkben vagy az életünkből: Sarah kivételével, aki letett valamit az asztalra, egyikük számára sincs más alternatíva.
 

 A Drummond család előtörténete flashbackszerűen bontakozik ki a múltbeli epizódokból, amelyek a Sarah rakétakilövési ceremóniáját megelőző hét történetébe ékelődnek be. A jelenben és a múltban is a családi élet közhelyes helyszínei pikareszket alkotva – Disneyland, az állatkereskedés, a kertvárosi szomszédság – telnek meg kiforgatott tartalommal.  (Kétpélda erre: Az állatkereskedőnél például anya és fia kitárgyalják, vajon a kígyó inkább a szaftos vagy a ropogós egereket szereti jobban, vagy itt van a  sztenderd, többször ismétlődő börleszk a három testvér csínyei során: Sarah valamit kiagyal, ami balul üt ki, Bryan már előre vészmadárkodik, Wade pedig valahogyan próbál segíteni, de azért lebuknak az apjuk előtt, aki nem bántja őket, amikor meghallja, hogy Sarah volt az értelmi szerző, mert vele kivételez.) Minthogy mindenki le van égve, Ted még örül is, amikor Wade fia bűnözni viszi. Az együttlét ívét a fekete komédia teljes elszabadulása kíséri: Wade korábbi sérelmeit megtorlandó sértegeti apját, aztán verni kezdi, majd a mocsárba kergeti, többször leköpi, megfenyegeti, hogy megfertőzi AIDS-szel, és végül túszul ejti. A testvéri cinkosság viszont – mint az a felvillanó emlékekből kiderül – hibátlanul működik Sarah és Wade között gyermekkoruktól fogva.
 
A jelen képeit nemcsak az eldurvuló családi élet távolítja a normalitástól: Florida holdbéli, természetellenes tájként elevenedik meg a regényben. Élővilága elvadult és egyensúlyát vesztett, a civilizáció nyomai pedig dekadensek, ex-futurisztikusak és szervetlenek. De nemcsak a díszlet jövőképe fölött járt el az idő: a cselekményben ábrázolt jelen tulajdonképp egy elszalasztott jövő helyét foglalja el. Ahogy Janet fogalmaz: “...már nem hiszek a jövőben – vagyis leszoktam róla, hogy a jövőre úgy gondoljak, mint valami helyre, mint Párizsra vagy Ausztráliára... egy helyre, ahová el tudsz menni. Elkezdtem abban hinni, hogy mindannyian megyünk, megyünk, megyünk folyamatosan, de nem vár egy város vagy hely az út végén. Csak megyünk. Ennyi.”  A regény különböző pontjain többniyre az ő gondolataiként jelennek meg az idő és az esetlegesség természetét tárgyaló, egyszerre groteszk és filozofikus meglátások: "Hová tűnt az elmúlt hat perc? Az elhasznált idő vajon elkerül valahova, mint egy szeméttelepre? Vagy elviszi a folyó, mint a vizet a Niagara-vízesés alól? Vagy elpárolog, esővé változik, és kezdődik elölről?” „Az életünk legfőbb mozgatórugója, hogy elkerüljük a valószínűség törvényei által ránk lődözött nyilakat. Amilyen hamar csak tudjuk, elbarikádozzuk magunkat a gyűlölet és pusztítás véletlenszerű cselekedetei elől. Mindenütt jelen van – a házainkat elválasztó falakban, az idegenekkel szembeni gyanakvásban. Hatmillió emberből egyet csap agyon a villám. Százból tizenöten szenvednek mélydepresszióban. Tizenhat nőből egy esik át mellrákon. Harmincezer gyerekből egy születik súlyosan deformálódott végtaggal. Minden ötödik amerikai lesz erőszakos bűncselekmény áldozata. Valóságos csodának számít egy olyan nap, amin nem történik semmi rossz, olyan nap, amikor semmi se romlik el, ami elromolhatna. Egy unalmas nap az emberi lélek diadala, az unalom pedig olyan luxus, amely sose adatott meg a fajunknak a történelem során.”

Tanulni lehet Janettől: jövőkép nélkül érzékeli a külvilágot, és figyelme szinte szűretlenül engedi be a káoszt. "Valaha úgy hittem, az emberek sose változnak, hanem csak még inkább önmaguk lesznek. Most viszont úgy érzem, az emberek semmi mást nem csinálnak csak változnak”  – gondolja Janet, aztán még hozzáteszi magában: – "Az idő kitörli belőlünk a legjobbat és a legrosszabbat is.”  Janet tehát reflektál is létállapotuk sajátságos perspektívátlanságára: az idő, ami most telik felettük, életüknek az a része, ami a múltban jövőnek tűnt. Viszont egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzelték.

Coupland számára valóságos jutalomjáték ez a történet, amelynek suspense-szála a William herceg által anyjának, Lady Dianának írott, majd utóbbi halálakor a koporsóba helyezett, és onnan elcsórt levél köré szövődik, hiszen számtalan bejáratott témájára és motívumára visszatérhet. Ezek közül néhány, a teljesség igénye nélkül: űrhajózás, rakéták, robbantás, thalidomide, a Hold. A szöveg nézőpontja összességében jövőbarát, és praktikus területen mélyíti el olvasóinak tudatosságát: szatírikus eszközökkel a biotechnológia jelentőségére és veszélyeire igyekszik felhívni a figyelmet. A kanadai szerzőt most sem hagyja cserben pozitív gondolkodása: a könyv cselekménye kevéssel az emberiség nagy pillanata előtt ér véget. Űrhajósnyelven: T-mínusz tizennégy óránál.