irodalom
2009. 04. 30.
Tizenöt perc
Interjú Ljudmila Ulickajával
Az idei Könyvfesztivál díszvendége az orosz írónő, Ljudmila Ulickaja volt. A PRAE.HU ez alkalomból készített rövid interjújában szó esik első férjről, orosz feleségekről, gyerekkönyvekről és egy gyerekekről szóló alkotói projektről is.
A beszélgetésre a Gresham tárgyalótermében került sor, s a kissé rövidre szabott időtartam, mindössze 15 perc, némileg megnehezítette a kérdezők dolgát. A másik sajátos körülmény a szorosra tervezett program, előttünk-mögöttünk további kérdezők sorakoztak, s a tolmács segítségével bonyolított kommunikáció sem bizonyult a legegyszerűbb megoldásnak. Mindezek ellenére Ljudmila Ulickaja megnyerő jelenség: természetessége és higgadtsága mellett egy kissé távolságtartó, ám a beszélgetés során a hallagatóság pillanatok alatt a hatása alá kerül - ahogy ezt a Könyvfesztivál során több ízben is volt alkalmunk megtapasztalni.
PRAE.HU: A magyar irodalomban a rendszerváltást aktívan megélő írónemzedék és a fiatalabbak között egy furcsa generációs törés létezik, legalábbis a hazai irodalmi beszélgetések tanúsága szerint. Ön, aki a peresztrojka idején még nem publikált szépirodalmat, de aktívan részt vett a szamizdatkiadásban, érzékel-e hasonlót az orosz irodalmi életben?
Fiatalon, az első férjemnek köszönhetően, aki egy híres szovjet író fia, sokat jártam különböző irodalmi alkotóházakban. Volt alkalmam megfigyelni a szovjet írókat és az akkori irodalmi életet. Ez egy nagyon ellenséges világnak tűnt számomra. Később megismerkedtem szimpatikus emberekkel is, de a hivatalos szovjet irodalom egészében továbbra is ellenszenves maradt számomra. Azok közül, akik többé-kevésbé az én generációmhoz tartoznak, két olyan író van, akiket igazán nagyra tartok: az egyik Venyedikt Jerofejev – aki nem keverendő össze Viktor Jerofejevvel –, a másik Ljudmila Petrusevszkaja.
A mai fiatal írókkal nem kerültem közelebbi kapcsolatba: nagyon sok szimpatikus író van köztük, de neveket nem szeretnék mondani, nehogy valaki megsértődjön, nehogy valakit kifelejtsek – hiszen nem tudnék teljes listát adni. Egyszóval ilyen ellentétről nem tudok beszélni, konkrét személyekről pedig nem akarok.
PRAE.HU: Egy interjúban arról beszél, hogy jó, ha a nők megmaradnak a hagyományos női szerepeknél, s nem kell tűzoltónak, bányásznak állniuk. Ugyanakkor a regényeiben azért nem hétköznapi nőkkel és nem hétköznapi helyzetekkel találkozhatunk. Honnan veszi a mintáit és mit is gondol valójában a nők szerepéről?
Azok a női alakok, akik a regényeimben megjelennek, a saját környezetemből valók. Bizonyos értelemben mind hétköznapi szereplők, és nem tesznek semmi különöset. Bármi is a foglalkozásuk – akár fizikai munkát végeznek, akár szellemi tevékenységet –, nőként a feladatuk hasonló: terhesek lesznek, gyereket szülnek, minden ehhez fogható „hagyományos” dolgot végigélnek ők is. Más szempontból természetesen lehetnek különlegesek, de a szerepük, az, hogy nőként hogyan viselkednek, teljesen szokványos.
Hozzá kell tennem, Oroszországban a nők helyzete nem mondható kedvezőnek: közéleti ügyekben kevesen vesznek részt, a politikából pedig szinte teljesen hiányoznak, így aztán a helyzetük vagy a szerepük nem sokat változott, és ma is csak lassú fejlődésről beszélhetünk.
PRAE.HU: Egyrészt genetikusként – volt genetikusként –, másrészt regényíróként, vagyis sorsok alkotójaként: determináltnak tartja az embert?
Mindkét aspektusból… (Nevet.) Nagyon nehéz megmondani, hogy mi alakítja az emberi sorsot.
PRAE.HU: Regényein kívül három mesekönyvnek is szerzője. Tervezik, hogy ezek is megjelenjenek magyarul?
A Magvető Kiadó megvásárolta a jogokat, hogy megjelentessen egy novelláskötetet, amelyben különböző gyerekekről szóló történetek vannak. De ez nem gyerekeknek szól. Aztán utána sor kerül a mesékre is. (A kiadótól úgy értesültünk, a mesék megjelenése megelőzheti a novelláskötetét – a szerk.) Hozzáteszem, a meséket körülbelül huszonöt évvel ezelőtt írtam, amikor a gyerekeim még kicsik voltak.
PRAE.HU: Úgy hallottuk, hogy egy toleranciára nevelő program is fűződik a nevéhez.
Igen, a program címe "Más, mások – másoknak". Ennek keretén belül már kilenc gyerekeknek szóló könyv megjelent, és továbbiak vannak előkészületben. Ezek az UNICEF által is támogatott kiadványok a kulturális sokszínűséget mutatják be: különböző népeket, a családi viszonyaiktól, házaik berendezésétől kezdve az étkezési szokásaikon át egészen odáig, hogy hogyan jelenik meg a születés és a halál a különböző kultúrákban.
PRAE.HU: Tehát most ismét meseírásra adta a fejét?
Nem. Fontosnak tartom a toleranciára nevelést, de ezeket a könyveket nem én írom, bár együtt találjuk ki a témákat. A projektben szakemberek, többek közt kulturális antropológusok vesznek részt. Az elmúlt két évem szinte csak erről a programról szólt.
Az interjú az irodalmi és a gyerekrovat közös vállakozása, de elkészültében nélkülözhetetlen szerepe volt Árvai Andrásnak, aki a fotókat készítette, és a szöveggondozásban is a segítségünkre volt.
PRAE.HU: A magyar irodalomban a rendszerváltást aktívan megélő írónemzedék és a fiatalabbak között egy furcsa generációs törés létezik, legalábbis a hazai irodalmi beszélgetések tanúsága szerint. Ön, aki a peresztrojka idején még nem publikált szépirodalmat, de aktívan részt vett a szamizdatkiadásban, érzékel-e hasonlót az orosz irodalmi életben?
Fiatalon, az első férjemnek köszönhetően, aki egy híres szovjet író fia, sokat jártam különböző irodalmi alkotóházakban. Volt alkalmam megfigyelni a szovjet írókat és az akkori irodalmi életet. Ez egy nagyon ellenséges világnak tűnt számomra. Később megismerkedtem szimpatikus emberekkel is, de a hivatalos szovjet irodalom egészében továbbra is ellenszenves maradt számomra. Azok közül, akik többé-kevésbé az én generációmhoz tartoznak, két olyan író van, akiket igazán nagyra tartok: az egyik Venyedikt Jerofejev – aki nem keverendő össze Viktor Jerofejevvel –, a másik Ljudmila Petrusevszkaja.
A mai fiatal írókkal nem kerültem közelebbi kapcsolatba: nagyon sok szimpatikus író van köztük, de neveket nem szeretnék mondani, nehogy valaki megsértődjön, nehogy valakit kifelejtsek – hiszen nem tudnék teljes listát adni. Egyszóval ilyen ellentétről nem tudok beszélni, konkrét személyekről pedig nem akarok.
PRAE.HU: Egy interjúban arról beszél, hogy jó, ha a nők megmaradnak a hagyományos női szerepeknél, s nem kell tűzoltónak, bányásznak állniuk. Ugyanakkor a regényeiben azért nem hétköznapi nőkkel és nem hétköznapi helyzetekkel találkozhatunk. Honnan veszi a mintáit és mit is gondol valójában a nők szerepéről?
Azok a női alakok, akik a regényeimben megjelennek, a saját környezetemből valók. Bizonyos értelemben mind hétköznapi szereplők, és nem tesznek semmi különöset. Bármi is a foglalkozásuk – akár fizikai munkát végeznek, akár szellemi tevékenységet –, nőként a feladatuk hasonló: terhesek lesznek, gyereket szülnek, minden ehhez fogható „hagyományos” dolgot végigélnek ők is. Más szempontból természetesen lehetnek különlegesek, de a szerepük, az, hogy nőként hogyan viselkednek, teljesen szokványos.
Hozzá kell tennem, Oroszországban a nők helyzete nem mondható kedvezőnek: közéleti ügyekben kevesen vesznek részt, a politikából pedig szinte teljesen hiányoznak, így aztán a helyzetük vagy a szerepük nem sokat változott, és ma is csak lassú fejlődésről beszélhetünk.
PRAE.HU: Egyrészt genetikusként – volt genetikusként –, másrészt regényíróként, vagyis sorsok alkotójaként: determináltnak tartja az embert?
Mindkét aspektusból… (Nevet.) Nagyon nehéz megmondani, hogy mi alakítja az emberi sorsot.
Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja
PRAE.HU: Regényein kívül három mesekönyvnek is szerzője. Tervezik, hogy ezek is megjelenjenek magyarul?
A Magvető Kiadó megvásárolta a jogokat, hogy megjelentessen egy novelláskötetet, amelyben különböző gyerekekről szóló történetek vannak. De ez nem gyerekeknek szól. Aztán utána sor kerül a mesékre is. (A kiadótól úgy értesültünk, a mesék megjelenése megelőzheti a novelláskötetét – a szerk.) Hozzáteszem, a meséket körülbelül huszonöt évvel ezelőtt írtam, amikor a gyerekeim még kicsik voltak.
PRAE.HU: Úgy hallottuk, hogy egy toleranciára nevelő program is fűződik a nevéhez.
Igen, a program címe "Más, mások – másoknak". Ennek keretén belül már kilenc gyerekeknek szóló könyv megjelent, és továbbiak vannak előkészületben. Ezek az UNICEF által is támogatott kiadványok a kulturális sokszínűséget mutatják be: különböző népeket, a családi viszonyaiktól, házaik berendezésétől kezdve az étkezési szokásaikon át egészen odáig, hogy hogyan jelenik meg a születés és a halál a különböző kultúrákban.
PRAE.HU: Tehát most ismét meseírásra adta a fejét?
Nem. Fontosnak tartom a toleranciára nevelést, de ezeket a könyveket nem én írom, bár együtt találjuk ki a témákat. A projektben szakemberek, többek közt kulturális antropológusok vesznek részt. Az elmúlt két évem szinte csak erről a programról szólt.
Az interjú az irodalmi és a gyerekrovat közös vállakozása, de elkészültében nélkülözhetetlen szerepe volt Árvai Andrásnak, aki a fotókat készítette, és a szöveggondozásban is a segítségünkre volt.
Kapcsolódó cikkek
Szerzők
-- Benedek Anna --
-- Tamás Zsuzsa --
