Mindez régen történt, de ma is van valami a Budai Várhegy belsejében, nagyjából az Úri utca vonala alatt, átlagosan 12 méter mélyen, valami, ami értelmet ad az elsőre értelmetlennek tűnő leírásnak.

A Budai Várhegy alatt, 7-12 méteres mélységben található üregeket, barlangokat állítólag már az ott élő ősemberek is ismerték. A középkorban, a benépesülő Várhegyen kutakat ástak, vizet keresve. A kútásásoknak köszönhetően egyre több üreget találtak meg, majd tártak fel, és hasznosítottak a közelben élők, főként élelmiszer és bor tárolására. A földalatti üregeket sokszor a felette álló lakóházukhoz csatolták, mint egy természetes pincét.

Minderre ma már a tudományos magyarázatot is ismerjük: a budai várhegy nagyrészt márgából áll, kívülről 7-12 méter vastagon borítva mészkővel. A várhegy bővelkedett vízforrásokban, a víz pedig utat próbált törni magának. Ahol nem tudott a felszínre kerülni, mert nem mindenhol talált repedéseket a mészkőpáncélon, ott méretes üregeket képzett a márga és a mészkőréteg között. Ezeket a mésztufa üregeket találták meg időről időre a Várhegy lakói.

Az 1930-as években Kadic Ottokár geológus, barlangkutató vezetésével feltérképezték a vári barlangrendszert. 1935-ben a feltárt üregek egy részét bemutatták és bejárhatóvá, látogathatóvá tették a nagyközönségnek is.

A II. világháború aztán véget vetett a vár alatti sétáknak: új járatokat készítettek, a meglévőket kiszélesítették, az oldalfalakat megerősítették, és óvóhelyeket készítettek a hegy gyomrában. Ezzel egy időben egy sebészeti szükségkórházat is létesítettek a föld alatt. A kórház helyiségeit praktikusan a barlangrendszerhez igazították, a főbb, nagy helyiségeket egy-egy nagyobb üregben képezték ki, így egyszerűbb volt az építkezés, időt és költségeket is spóroltak.

A kórházat az akkori legkorszerűbb műszerekkel szerelték fel, önálló konyhája, vízellátása, gépi szellőzője, áramellátása, gépészete volt. A létesítményt nagyjából 300 ember befogadására tervezték, de Budapest ostroma alatt volt, hogy 650-700 ember tartózkodott a Sziklakórházban. A sok sérültből sokan meghaltak, a halottakat pedig - általában éjszaka - felhozták a felszínre, hogy eltemessék őket.

A kórház az 1950-es évek elején rejtjelszámot kapott, a LOSK 0101/1-es jelet, és titkosították. Titkolták a létezését, annak ellenére, hogy korábban sokan jártak benne, akár turistaként, akár ápoltként. Az 50-es, 60-as években tovább bővítették, alkalmassá tették vegyi és atomtámadások esetén történő használatra is.

A Lovas úti mentőbejárat mellé gondnoki lakást építettek, a gondnoki feladatokat a Mohácsi család látta el. Mohácsi Imre bácsi és Mohácsi Imréné feladata a gépészeti berendezések karbantartása (Imre bácsi), a kórház takarítása és a kéthetenkénti ágyneműcsere volt (Teri néni), nagyjából 40 éven át.

A Sziklakórház 2007 óta újra látogatható, bár nem kórházként, hanem múzeumként. A kórtermekben életnagyságú viaszbábuk várják a sorsukat, katonáknak öltöztetve, háborús sérülésekkel. Az egyik műtőben viaszorvosok műtenek egy szerencsétlen viaszsérültet, és a sarokban ott áll egy 60-as években készült altatógép, amit egyetlen egyszer használtak: az Evita budapesti forgatásán ezzel altatták Madonnát, de talán nem igazából. A 60-as évektől mindenféle furfangos módszerrel próbálták álcázni a kórházat, így sikerült az Úri utca felé égbemenő ereszcsatornákat készíteni, álkéményeket szellőzőként építeni egyes tetők fölé. A Tóth Árpád sétány alatt található gázolajtároló betöltő csonkja pedig az egyik virágágyás közepén található, amit volt, hogy tejesautónak álcázott, volt, hogy locsolókocsinak álcázott tartályautó töltött fel gázolajjal. Megfordult itt olyan ál locsolókocsi is, ami képes volt virágágyást locsolni, miközben a gázolajtartályt is feltöltötte.

Hadik András nem álca, ő tényleg ott ül a lován, és tényleg megsarcolta Berlint.


(A Sziklakórházat 2009. április 21-én jártam be az Építésztovábbképző Kht. jóvoltából, kb. 30 építésztársammal együtt, a János kórház főmérnökének vezetésével, akitől sok érdekes információt tudtam meg.)