1894-et írunk, a cseh nemzetiségű Alfons Mucha 34 éves, 7 éve él Párizsban. Nagyon kevés pénze van, babon és lencsén koplal, apró-cseprő illusztrátori, illetve díszlettervezői munkákból tartja el magát. Kitartása viszont töretlen, megismerkedik a párizsi századvég jelentős művészeivel, szellemi irányzatokkal, a hipnózissal, s különféle vallási tanításokkal. Egy rendkívüli véletlennek köszönhetően, megbízást kap, hogy Sarah Bernhardt - aki akkor a világon a leghíresebb színésznő - új szerepére, a Gismondára, tervezzen plakátot. Ezzel a munkájával elkezdődik a szecesszió sikeres művészének, a Mucha-style megalkotójának a pályája.

A kiállításon, a többi híres plakát között, melyeket nagy többséggel Párizsból szállítottak ide, a Gismonda is megtalálható. Mitől volt olyannyira elragadtatva Sarah, hogy a plakát láttán egy ötéves szerződést írt alá Muchával? Miért szaggatták le mohón, az éj leple alatt a párizsiak a plakátot, hogy aztán otthonukban nézegethessék? Mitől robban be egy művész a semmiből a köztudatba? A plakáton a nő teste alig kivehető, annyira elrejti a lepel, ruhája. Arca sincs túlságosan megformázva, tulajdonképpen bárkit ábrázolhatna. Pasztellszínek egymással összhangban, harmóniát sugározva, távolba meredő, bizakodó tekintet, vörös, szinte narancssárga haj, és lágyságról árulkodó kéztartás. Vízió egy olyan nőről (Mucha mindig szinte egyfajta hipnotikus állapotban alkotott), akitől nem kell félni, akit csak csodálni lehet, aki egyfajta jó tündérként, mint amilyen Sarah volt Mucha számára, tanít meg csodálni, élvezni, s igazán, mélységében átélni az életet. Illúziót adott Mucha a századvég Párizsának? Vagy csak hagyta, hogy az ő látomásain, az ő szemén keresztül tárja fel önmagát a női szépség? E sorok írója is nőből van, s igazán nem a tükör, hanem bizonyos férfi tekintetek előtt érzi magát szépnek. Nem arra gondolok itt, amikor ez a nézés a test bizonyos pontjaira koncentrálódik, hanem arra, amelyet az ember hátulról is megérez, mely olyannyira átjárja lényét, hogy már-már szinte természetfelettinek érzi magát tőle. A férfi a nő csodálata által, a nő pedig a férfi tekintetétől elragadtatva, megérinti a teljességet. Mucha ezt a varázslatot ismerte, és ezzel babonázta meg az embereket. Tudta, hogy a nő nem akkor csábít igazán, mikor kihívónak, vagy démoni femme fatale-nak tüntetik fel, hanem akkor, amikor vállalja önmaga sebezhetőségét, és ezzel együtt a természettől kapott összes „őserő” is átjárja.

Toulouse-Lautrecnek három évvel a Gismonda előtt jelent meg híres Moulin Rouge plakátja, harsogó színekben, kihívóan, az emberek „arcába vágva”. Természetes, hogy Muchára is hatott. A Gismonda második próbanyomatán még élénk sárga és rózsaszín árnyalatok uralkodnak. Majd a végleges változaton, mikor alkotását kőre vitte, a harsány színek helyét átvették a finom pasztellek, melyek tovább simogatták az emberek lelkét Mucha elkövetkező művein is.

Ma már a jelentős, korszakalkotó műalkotásokat az emberek viszonylag könnyen megnézhetik a múzeumokban, ha eljutnak, vagy elutaznak oda. A 19. század végén sokkal kevesebben engedhették meg maguknak. Ma mennyi időt töltünk életünkben átlagosan műalkotások nézegetésével? Egész biztos, hogy nagyon keveset, ahhoz képest, hogy mennyi reklámplakátot látunk nap mint nap az utcán. A Mucha hírnevét megalapozó művek ilyen reklámplakátok voltak, melyek az utca embere életének váltak szerves részeivé. A színésznő mellett reklámozott kekszet, cigarettát (Job 1898), a monte-carlói kaszinót (Monaco. Monte-Carlo 1897), nyomdát (Cassan Fils 1896). Ez a kiállítás főleg Mucha plakátjaira épül. Azt gondolom, hogy a művészet számára az egyik legnagyobb győzelem, ha a mindennapokba épül be, és nem eltávolodik attól. Mindkét „fél” számára nyereséges ez a kapcsolat: a hétköznapok élvezhetőbbé, fenségesebbé válnak, a művészet pedig elérhetőbbé. (Ezt a célt szolgálják például az olyan internetes portálok is, mint amelyet épp most használ az olvasó.) Mucha plakátművészetének, a reklámon kívül, fontos részei a dekoratív pannók. A szecesszió kedvelte a stilizált mintákon alapuló sorozatokat. Az első ilyen sorozat a Négy évszak volt, melyet 1896-ban alkotott. Szinte egy film jelenik meg az ember szeme előtt, ha ezeket nézi. A képek „megnyílnak”, mozgásba lendülnek, s hangokkal telnek meg, a természet hangjaival. Az Ősz nőalakja kezébe veszi a szőlőfürtöt, s a mi érzékszerveink is beindulnak. Érezzük a must illatát is. A Téllel együtt fázunk. Egyszóval átadjuk magunkat az elemi erőknek.

A Négy évszakot követték a Virágok (1898), a Művészetek (1898), a Napszakok (1899), és a Drágakövek (1900). Hihetetlen életimádat és teljességigény árad mindegyikből. De hol van a szerelem, tehetnénk fel a kérdést. Hová tűntek ezekről a képekről a férfiak? Sok szecessziós festőnek kedvelt témája a férfi és nő kapcsolatának ábrázolása, akár harmóniájában (Hodler), akár visszásságait is megmutatva (Gulácsy). Úgy tűnik, Mucha képein nincsenek (egy-egy történelmi témájú szimbolikus alkotást kivéve). A festő zsenije a nőt megajándékozta volna azzal, hogy önmagával beérje? Nekem az az érzésem, hogy Mucha vagy féltékeny ember volt, és saját szemein kívül nem akart más társaságot alkotásai tárgyának, vagy olyan fennkölt pillanatát, olyan elemét ragadta meg a női léleknek, amikor ahhoz nem férhet semmi más, csakis így, egyedül lesz teljes. Ha Prométheusz lehozta az emberiségnek a tüzet, hasonló nagyságrendű ajándékkal lepte meg Mucha a nőket. Ezt most nem valami feminista nyilatkozatnak szánom, távol álljon tőlem. A megoldás kulcsa az egyik Sarah Bernhardtról készült plakáton van. Megdöbbentő, de Sarah eljátszotta a Hamlet szerepét. Aki jól kinyitja a szemét, annak a képeken a férfi elemek is megjelennek.

 

A kiállítás másik termében Mucha cseh plakátjai tekinthetők meg, melyeket 1910 után, hazájába visszatérve alkotott. Ezeken a népművészet és a szláv nép történelme felé fordul, látszólag teljesen más témákat fest meg, mint párizsi tartózkodása idején. Valójában azonban csak nemzeti jelleggel ruházza fel az életnek, s a művészet szeretetének azt az általános érvényűségét, mely minden alkotásáról visszaköszönt.

A nő dicsérete: Alfons Mucha

Szépművészeti Múzeum
A Budapesti Tavaszi Fesztiválhoz kapcsolódva
március 20. - június 7.