Coraline nem rossz gyerek, akit meg kéne tanítani arra, hogyan legyen jó. Nem elégedetlenkedő, mindig jobbra, másmilyen világra vágyó gyerek, hanem olyan, aki álmodozik. Akinek van fantáziája. Aki tudja, hogy mi a bátorság, és mer is bátor lenni akkor, amikor arra van szükség. Aki nemcsak akkor döbben rá, hogy fontosak neki a szülei, amikor elveszíti őket, hanem mindig is tudja. És persze olyan gyerek, aki valamivel több figyelemre vágyik, aki egyedül van egy hatalmas házban, csupa idős szomszédtól és elfoglalt szülőtől körülvéve, gyerektársaság nélkül. Érthető hát, ha Coraline egy picit unatkozik, egy picit feszegetné a határokat.
Coraline egy felfedező, akinek sokáig számtalan új lehetőséget kínál a kert és a környék, s csak a házba bezárva nem tud mit kezdeni magával. Rátalál végül az ajtóra, amely hol sehová sem vezet, hol pedig a boszorkány birodalmába, és – mivel a házban elfogyott a felfedeznivaló – belép rajta. Természetesen a másik lakás tele van újdonságokkal, és izgalmasabbnak ígérkezik, mint amit Coraline a háta mögött hagyott. Ennek a világnak vannak olyan elemei amelyekre a kislány vágyik, így szólhatna arról a mese, hogy vigyázz, mit kívánsz, de mivel a más elemei pedig olyanok, amelyek Coraline fantáziájában születhetnek, s bár egyszer érdekesnek találja, örökké nem is vágyik rájuk, ez közel sem egyértelmű üzenet. Gaiman történetében ugyanis éppen az az igazán érdekes, hogy Coraline-ban nem merül fel, hogy végleg ott maradjon a másik házban, és a másik szülőket nem tekinti igazán alkalmasnak arra, hogy pótolják a valódi szüleit. Ha jól is esik megenni az ételt, amit adnak, és örül, hogy ők szívesen játszanának is vele (bár ez sokáig itt is csupán ígéret marad, és Coraline egyedül fedez fel mindent, majd a játék nem öröm forrása, hanem élet-halál kérdése lesz), a kislány akkor is végig érez bennük valami furcsát – amit a gombszemek fejeznek ki.

Valószínűleg éppen az teszi Coraline-t különlegessé, hogy végig érzékeli a másik ház furcsaságát. Ő nem esik kísértésbe, hogy maradjon, még ha érdekesebbnek is találja ezt az otthont, és éppen ezért lesz ő alkalmas arra, hogy saját magán és a szülein kívül kimenekítse a boszorkány karmai közül a másik három gyereket is, akik korábban ott rekedtek. Gaiman regénye a bátorság, a kitartás és a szeretet története, amelyben Coraline, aki egyszerre megkapóan gyerekes és időnként meglepően felnőttes, túllép mindazokon a korlátokon, amelyek egy gyereket visszatarthatnának attól, hogy kiálljon azért, ami fontos neki. Bár feladhatná és elmenekülhetne, vagy feladhatná és maradhatna a másik anyjánál, Coraline mégis azt teszi, ami a legnehezebb, és ami egyedül helyes: küzd.
A Coraline tehát nem példastatuálás a gyereknek – akkor talán a szülőknek szóló intelem, hogy hogyan ne neveljük gyerekünket? Tagadhatatlanul az a könyv alapja, hogy Coraline unatkozik, ám az igazi szülők ábrázolását nem kiemelten rossz szülőképnek, inkább csak átlagosnak vagy az átlagosnál valamivel rosszabbnak látom. A másik anya szeretete és az ezzel indokolt büntetése sokkal erősebb kritika a szülők felé. A szomszédok idős, csak magukra figyelő karaktere nagyon is hiteles, akár gyerekként, akár felnőttként szembesül ezzel az ember. Coraline nem azért megy hát át az ajtón, mert a szülei elviselhetetlenek, és nem is azért, mert ő volna rossz; hanem azért, mert kíváncsi. Különösen érdekes a könyvben a kislány mellett megjelenő másik erős karakter, a fekete macska. Kicsit Kipling magányosan sétáló macskájára emlékeztet fölényes határozottságával, mégis mindig ott van, amikor Coraline-nak segítségre van szüksége. Ő a kislány mellett a legjobban kidolgozott figura, a többieket inkább csak egy-egy erős vonással jellemzi Gaiman. Nem baj ez, hiszen ha a vékonyka könyvet a többi szereplő árnyalt karakterábrázolására használná, Gaimannek nem jutna ideje a kalandra. S hogy a könyv nem terjengősebb, az is jogos: hiszen ez a történet pontosan ennyit kíván. Coraline felfedezi új otthonát, majd a másik házat is, és hamarosan rádöbben, hogy muszáj megküzdenie a boszorkánnyal, hogy visszakapja régi életét. Ha Gaiman nyújtaná a mesét, az már öncélú, borzongató jelenetekkel lenne tele, míg így elfogadható marad az ijesztő részek mennyisége. Coraline szeretete és bátorsága még éppen meg tud küzdeni ennyi kihívással – beleértve azt, hogy a szabadulással még nincs vége a történetnek.
Tagadhatatlan, hogy a könyvben így is van néhány borzongató pillanat, és felmerülhet a kérdés, hogy ezek után gyerekkönyv-e a Coraline. Neil Gaiman más, mégoly mesés történeteket elbeszélő kötetei is, mint a Csillagpor, egyértelműen felnőtteknek szóló mesék. A Coraline mégis valóban sokkal inkább gyerekkönyv, mint Gaiman más könyvei – kiskamaszok számára már emészthető, sőt szerethető is lehet. Hiszen tudjuk, hogy a mesék dramaturgiája megköveteli a veszélyt, a bizonytalanságot, borzongást, és megköveteli utána a feloldást, a megnyugtató befejezést. A Coraline-ban mindkét feltétel adott. Ráadásul a főhős nem elszenvedi a történetet, hanem aktív részese, saját erejéből jut el a megnyugtató befejezésig – így az olvasó, a mesét vele átélő gyerek is megküzdhet a boszorkánnyal. Az olvasóban talán még az is felmerül, hogy az ajtón túli utazás csak Coraline unaloműző játéka a szünidő utolsó napjaira – megalkot magának egy világot, amely izgalmasabb, felfedezésre vár, és amely veszélyesebb is, mint a sajátja. Ahol ő lehet a hős, és megmentheti még a saját szüleit is. Ilyesmit pedig jó elképzelni minden gyereknek, még akkor is, ha a szüleik sosem tudják meg, hogy gyerekük megmentette őket – és jó utána újra odabújni az ízig-vérig igazi szülőkhöz.


Neil Gaiman: Coraline
Fordította: Pék Zoltán
Illusztrációk: Dave McKean
Agave Könyvek, 2009, 144 o., 2480 Ft