Némely színháztörténész szerint Peter Brook előadásairól nem lehet az „interkulturalizmus" kérdését megkerülve beszélni. Mert darabjait a különböző kultúrák szövik át: indiai történet és zene, japán színész, fekete színésznő, és mindez egy előadáson belül. A mi esetünkben azonban nem az interkulturalizmus az egyetlen címke, amire, úgy tűnik, fittyet hány ez a Magyarországra hozott előadás. Négy Beckett-darabka (Színműtöredék I, Altatódal, Némajáték II, Jövés-menés) és egy vers (Sem egyik, sem másik), három színész. De tényleg színész – nemcsak foglalkozását tekintve, hanem kvalitásait is. Brook velük teszi színpadra, és hozza el nekünk a produkciót; a Töredékek címet adja neki.

Szeretjük, ha egy mű színre vitele ad valami értelmezést, felfedezhetünk valamiféle olvasatot, ha úgy tetszik, némi pluszt kapunk a leírtakhoz képest. Azonban ha ez véletlenül nincs meg, ha úgy adódik, hogy többnyire azt látjuk, amit olvasva magunk elé képzelhetünk, attól még talán lehet teljes az élmény. Már csak azért is, mert a szó szerinti színre vitel önmagában is sugall értelmezést.

A Színműtöredék I-ben egy vak és egy nyomorék találkozik, mondhatni társra találnak, egymást elviselni nem képes társra, végül a nyomorék agresszívan felemeli a botját. Kialszik a fény… Az Altatódalban egy hölgy ül a hintaszékében, hintázik, mélázik, ismétli sorait, dráma ide vagy oda, erősen költészet, amit hallhatunk. Hozzá hasonlót keres, nem talál, meg akar állni a hintázással… A Némajáték II-ben két, alkatban, viselkedésben, mozgásban ellentétes figura ad elő egymás után egy-egy zsákból előbújva amolyan bohóctréfaszerű jelenetet. Az egyik azzal próbálkozik, hogy egyáltalán ruháit magára öltse (jobb lábra a bal nadrágszár és hasonlók), a másik meg épp abban tetszeleg, hogy hihetetlen könnyed mozgással, mint akinek csontja sincs, úgy öltözik fel, mos fogat… Végül a Jövés-menésben három „nő” ül egy padon, cserélgetve, hogy ki távozik. Az ott maradó kettő beszél, pontosabban súg valamit a harmadikról. De mit…?

Szóval nem vagyok benne biztos, hogy Beckett feltett kérdéseit meg kéne válaszolni. Nem azért, mert rossz, ha az ember állást foglal, hanem azért, mert megválaszolatlan kérdéseinek ténye lenne talán eltörölve. És abban sem vagyok biztos, hogy kielégülnék, ha megbizonyosodnék afelől, vajon agyonverte-e a nyomorék a világtalan embert, vagy hogy ki ez a két bohóc, az egyik miért ilyen, a másik miért olyan, és egyáltalán nem szeretném tudni, mit súgnak a nők. Illetve van egy-két tippem, de eszem ágában sincs elmondani.

Az is hozzátartozik a kérdéshez, hogy éppen Samuel Beckett-darabokról van szó. Beckett neve terhelt mindenféle ködös és kevésbé ködös címkével, mint például abszurd, kiábrándult, elidegenedett világban élő „hősök”, értelmet kereső, de azt nemigen találó figurák. És mivel ezeket a közhelyeket (amelyek persze igazak lehetnek) oly gyakran hangoztatják, az ember elkezd kételkedni bennük, és jó az esély arra, hogy felmerül: biztos, hogy Beckett ilyen? Vagy: biztos, hogy Beckett csak ilyen?

Brook felnagyítva a szellemességet, és vállalva adott esetben az érzelmességet, belenyugszik, hogy Beckett ilyen, sőt mintha nem is igen foglalkozna a fentiekkel.  Ő csak megmutat a szerzői életműből négy „töredéket”, betekintést ad, nevetünk, kicsit feszengünk, mert mégiscsak költészet az egész, és akármilyen furcsa, kérem szépen, igenis szívbe markol helyenként. Nem játszanak rá, csak eljátsszák, megszólaltatják vizuálisan, ami a „kottában” van. Olyannyira kotta, hogy Beckett még kis ábrákkal is ellátta a szövegeit, hogy világosak legyenek a pozíciók, helycserélgetések. Brook pedig követte az előírásokat. Nem lehet nem értelmezni.


Látni örvendetes, belegondolni és az itteni viszonylatokkal összehasonlítani pedig félelmetes, hogy mit tudhat egy színész. Az első darabban szinte milliméternyi precizitással kimért mozdulatokat látunk, ahogy egy vak és egy nyomorék beszél és mozog. Játszik a botjával, hegedűjével, béna lábával, látásával és nem látásával, a hallhatatlan hang hallásával. A másodikban, ahogy egyetlen nő egyetlen széken, negyed órán át tartja magán a figyelmet, tartja fenn a feszültséget. És ehhez valami egészen különleges beszédmód társul. A Színműtöredékben szinte archaizáló, deklamációszerű hangot ütnek meg. Az Altatódalban a Hayley Carmichael a természetes beszédhangjánál minden bizonnyal magasabb, de mindenesetre folyamatos hangképzést és beszélői-hallgatói odafigyelést igénylő hangszínen mondja végig a „költeményt”. Talán ezért is tudunk nevetni, és ezért is vesszük észre, hogy itt szöveg is van. Nemcsak „abszurd szituációk”, „értelmet nem találó, összevissza beszélő alakok”, hanem igazi, drámai, hangzó szöveg is.

Nekem alapvetően nincs hiányérzetem, töredékek ide vagy oda. Hiába nincs összefüggés köztük (a Sem egyik, sem másik vers talán épp azért van, hogy összefűzze a négy jelenetet a benne rejlő motívumokkal – ha nem ezért, akkor nem tudom, miért…), hiába láthatjuk bennük más kifejtettebb Beckett-drámák előfutárait – én beleestem a csapdába. Jó színészekkel és szövegmondással, erős képekkel és humorral, fényekkel és mozgással elhitették, hogy színházat látok. Talán mert nem vagyok jó kottaolvasó – és ez a megszólaltatás sokat segített. Érteni nem értem jobban, de Bachot sem azért hallgatom, mert értem. Hiába, Brook magyarul patakot jelent, de nem patak, tenger ő.

Samuel Beckett: Töredékek

Hayley Carmichael
Antonio Gil Martinez
César Sarachu

Fény: Philippe Vialatte

Rendező: Peter Brook

A C.I.C .T. / Théâtre des Bouffes du Nord, Párizs
Francia nyelvű bemutató: Théâtre des Bouffes du Nord, 2006. október
Az angol nyelvű bemutató koprodukciós partnere: Young Vic Theatre, London

2009. április 10.
Trafó