Nagyon a helyén volt a Quartet. A zongorista leginkább egy dezertőr kortárs-klasszikus virtuóznak tűnt, a dobos meg mintha a nu jazz szellemes dob-ötleteiből merített volna ihletet, csupa poén volt játéka. Kissé meglepő módon, szinte minimális szerepbe szorult Wayne Shorter az előadás elején.

Wayne Shorter Quartet: Joy Ryde

Annál inkább villogott azonban John Patitucci, aki hihetetlenül bravúros futamokat, többszólamú játékot és szinte minden létező technikát bemutatott. Az előadás első felében főként őt csodálhattuk meg.

Az előbb első számot említettem, bár a meghatározás pontatlan. Egy-egy zenei blokk úgy 15-20 percig tartott, tele mikro-szólókkal és refrénszerűen visszatérő részekkel, és sem konferanszié, sem szünet vagy előkészület nem választotta el egymástól a blokkokat: ezúttal szinte összemosódott a határ az egyes szólókat tapssal jutalmazó és az illedelmesen a szám végéig váró lelkes hallgatók között.

Wayne Shorter Quartet (Polo Jazz Festival 2008, Olaszország)

Azt hiszem, nem csak én fáradtam el időközben: a nézőtérről sorban slattyogott el egy-egy pofa – talán nem tetszett az egyébként zseniális, ám egyre inkább free jazzbe merülő előadás. A kezdetben modern dzsesszre emlékeztető (klasszikus/kortárs) elemek (és persze némi minimál-hatás) az előadás felétől fokozatosan a szimultán improvizáló zenészek lüktető, sűrű textúrájává vált. Eközben gyakran hallottam Wayne Shorter szaxofonját is bravúros futamokat játszani, ám a sűrű textúrában nehéz volt megítélnem a játék (feltehetően rendkívül magas) színvonalát.

A különbség az előadás két fele között – bizonyos szempontból – csak abban állt, hogy mennyire Patitucci illetve valamelyik zenész áll a zene középpontjában, vagy egyszerre produkálja magát mindenki. Shorter pedig ezúttal inkább zseniális szervezőként, mint hangszeres virtuóznak mutatkozott be.

És csak akkor esett le a tantusz (mert az egyes blokkok azért elkülönültek, és némi felépítettség érződött azokon belül, jól felismerhető dallam/harmónia utalásokkal/hivatkozásokkal), amikor véget ért a koncert. Ugyanis a zenészek egyöntetűen, egyszerre hagyták abba a játékot, magára hagyva Patitucci-t, akinek még néhány pillanatig eltartott, hogy rájöjjön: vége az előadásnak.

A vastaps természetesen még kétszer visszahozta a visszavonuló zenészeket, ám a reprízek is főként free improvizációk voltak. Mindent összevetve, mintegy egy óra ötven percet improvizált a MüPa közönségének a Wayne Shorter Quartet.

Wayne Shorter

Shorter első szólóalbuma – Introducing Wayne Shorter – 1959-ben látott napvilágot. Öt év múlva már a legendás Miles Davis zenekarához szerződött; vele lett teljes a klasszikus Miles Davis Quintet, amelyet máig a jazztörténet egyik legfontosabb együttesének tekintenek. A Miles Davis Quintettel is később örökzölddé érett szerzemények sokaságát jegyezte; köztük volt a Nefertiti, az E.S.P., a Pinocchio, a Sanctuary, és a Davis névjegyeként is emlegetett Prince of Darkness.

1970-ben Shorter régi kollégájával, Joe Zawinullal megalapította a Weather Report együttest, amely sokak szerint a jazz-rock, majd fusion címkét viselő stílus és korszak legmeghatározóbb formációja volt. A Weather Reportot elhagyó Shorter a továbbiakban is fusion-albumokat adott ki saját, változó felállású zenekarával, illetve Carlos Santana gitárossal turnézott.

2001-ben gyűjtötte maga köré azokat a nála egy-két generációval fiatalabb, rendkívüli tehetségű muzsikusokat, akikkel a mai napig koncertezik és lemezfelvételeket készít. A kvartettben Danilo Perez zongorázik, John Patitucci bőgőzik, és Brian Blade dobol. A magyar közönség az új évezred legelején a Debreceni Jazz Napokon, majd 2007-ben a Veszprémi Ünnepi Játékokon találkozhatott velük. Budapesten Wayne Shorter mindeddig csak más formációban játszott.

2002-ben vették fel a Footprints Live! című albumot, amely – érdekes módon – Shorter első saját élő lemeze. Az Alegría 2003-ban, míg a Beyond the Sound Barrier 2005-ben látott napvilágot.

A korábbi évtizedekben klasszikussá vált Shorter-darabok teljesen átdolgozva, szabadon értelmezve, a tagok kollektív improvizációja által újrateremtve kelnek életre, és a leheletfinom, laza szövetű megszólalásoktól egészen az extázisig fokozott hangulatig és kirobbanó hangözönökig jut el a négy hangszeres fenomén.

A szabad improvizációk mindvégig azt a benyomást keltik, hogy a darabok nagyon is strukturáltak, ami a tagok hihetetlen felkészültségének, egymásra figyelésének, szinte együtt lélegzésének eredménye. Shorter ars poeticája szerint: „Pokolba a szabályokkal! Én így állok a zenéhez. Bőven elmúltam hetven, nincs mit veszítenem. Az ismeretlen felé veszem az irányt!"