A populáris kultúra szakszerű tanulmányozása ma már korántsem elhanyagolható szakterület az egyetemeken. Nem csak azért, mert a popkultúra jelenségeinek értelmezhetősége egyéb javaink fölötti merengésekre ad alkalmat, de azért is, mert a populáris kultúra sikerültebb alkotásai esztétikai alapú interpretációkra egyaránt okot adnak. (E mellett leghatározottabban Richard Shusterman, a pragmatista esztétika újkori teoretikusa érvel remek könyvében, a Pragmatista esztétika. A szépség megélése és a művészet újragondolásában - Kalligram, Pozsony, 2003.) Mármost William Irwin, a King’s College tanára egy olyan projekt vezetésében működik közre, melyben kollégáival a popkultúra számos, nálunk is ismert darabját értelmezik alapos filozófiai felkészültséggel. Ilyen a már említett Mátrix filozófia, de ebben az úgynevezett „-filozófia”-sorozatban készült  tanulmánygyűjtemény a South Parkról (South Park and Philosophy), A gyűrűk uráról (The Lord of Rings and Philosophy) vagy akár a Batmanről (Batman and Philosophy). (A címek megtekinthetők itt)

Világos, hogy egy efféle nagyszabású vállalkozás nem csupán azokat az egyetemi intézményeket tartja életben, melyek a népszerű kultúra tanulmányozásából veszik ki a részüket, de fönntartja a beszédet a kultúra szóban forgó darabkáival is, hogy világos legyen: mindazok a dolgok, amelyek életünkben körülvesznek bennünket, a televízióból áradnak vagy a könyvesboltok népszerű könyveket tartalmazó polcain sorakoznak, többek, érdekesebbek vagy figyelemfelkeltőbbek annál, mintsem hogy az osztálykülönbségek újratermel(őd)ésében véget érjen a szerepük (ha ugyan valaha is ebben lettek volna érdekeltek). Hovatovább alkalmassá válnak arra, hogy a hagyományosan elitistának gondolt bölcseleti tekintettel vizsgáljuk őket, és föltárjuk azokat a potenciálokat, melyek által élvezzük, szeretjük, fogyasztjuk a popkultúra erre érdemes alkotásait.

A Metallica és filozófia a Metallica zenekar munkáját vonja be a vizsgálódásba. A kötet alcímét, az Agysebészeti gyorstalpalót (Crash Course in Brain Surgery) egy a Metallica által feldolgozott Budgie-dal címéből kölcsönözték, és legalábbis azt sugallja, a szerkesztő (Irwin) és munkatársai némi öniróniával viszonyulnak a kutatásuk tárgya és a saját kutatómunkájuk fennköltsége közti látszólagos feszültséghez. Azért mondom, hogy látszólagos feszültséghez, mert a kutatócsoport nem hogy halálosan komolyan veszi kutatását (ezt tulajdonképpen nagyon helyesen teszi), de meg sem kísérli humorosra, vagy legalább egy csöppnyit szórakoztatóra venni a figurát. Ami azért baj, mert Nietzsche, Schopenhauer vagy Heidegger és Foucault szempontjai ugyan relevánsak lehetnek a Metallica munkásságának értelmezhetőségében, viszont a kötet képtelen orientálódni saját olvasóközönségét illetően. A Metallica-rajongót a könyvbeli kérdések és dilemmák zöme valószínűleg kevéssé érdekli ebben a csomagolásban, és nem azért, mert képtelen megérteni a nyugati filozófia itt fölsorakoztatott és hadrendbe állított közhelyeit, hanem azért, mert a szerzők adekvátnak hiszik e nézeteket a dalszövegek tematikai adottságával, pontosabban kéznél-lévőségével.



És talán éppen ez a legnagyobb probléma a könyvvel: hogy az elemzések kimerülnek James Hetfield dalszövegeinek puszta tematikai-tartalmi kizsákmányolásában. A filozófiai diskurzusok itt valóban mintegy parazitaként élősködnek a dalszövegek témáján, s így az megy veszendőbe, ami legértékesebbként kínálkozhat: a szövegek poétikai szempontú interpretációja. A legtöbb szerző e helyett megelégszik egy-egy szó, egy-egy mondat hétköznapi jelentésével, hogy abból kiindulva számot adjon alapos felkészültségéről – a dalszövegek működéséről ezzel szemben semmit nem tudunk meg. Nem beszélve arról, hogy alapvetően zenei produktumhoz írt szövegekről van szó, vagyis, gondolhatnánk szerényen, a szövegek a zene esztétikájának összefüggésében ugyancsak tárgyalhatók lennének. Itt viszont a dalszövegek egész egyszerűen behelyettesíthetővé válnak bármilyen köznapi, tehát triviális állítással – nem szükséges ahhoz a Fade to Black, hogy az öngyilkosságról elmélkedjünk, és a Welcome Home vagy a Frayed Ends of Sanity sem, hogy az őrületről. Mert a művészi teljesítmény – legyen az zene és dalszöveg – lényege nem az, hogy mit tanulhatunk meg belőle, hanem hogy mi az, amit csak abból, és nem másból tanulhatunk meg. A Metallica és filozófia pontosan ezt a legfontosabb tapasztalatot hibázza el, s ezzel nem fölnyitja tárgyában a diszkurzust, hanem ellenkezőleg, visszaírja saját magát a cím metonímiájába. Metallica és filozófia itt két különálló instancia, melyeket ideiglenesen megpróbált összehozni néhány filozófia szakot végzett bölcsész, ám akciójuk a legrosszabb társítást eredményezte: reflektálatlanul húzták rá a filozófiatörténet nagy belátásait egy jobb, alaposabb, érdekesebb vizsgálódás tárgyául is szolgálható korpuszra.

Mindez azért különösen fájó, mert hiába a törekvés, hiába az igyekezet, a populáris kultúra esztétikai önértéséhez ezúttal nem jutottunk közelebb. Tény, hogy egy ilyen vállalkozás, távolabb pillantva a tudományoktól, akár financiálisan is kedvező lehet, de éppen ez az eshetőség nem menti föl tévedése alól. A tévedés pedig együtt jár, akár tetszik, akár nem, valamilyen felelősséggel: a bölcselet nem fog eztán sem belátóbb lenni – például – a Metallica-szöveget illetően, a zenekedvelők, rajongók, fiatalok pedig, ha eddig nem is utálták vagy nézték le a bölcseletet, e könyvet olvasva már lesz alkalmuk rá. (Lénárd László Metal Hammerworld-szerkesztőnek az említett metálzenei folyóiratban nemrég publikált ismertetője pontosan ennek a bizonyítéka.)

Kénytelenek vagyunk tehát várni, míg a tudományos értelmezés - a Metallica esetében is - elsősorban az értelmezésnek tesz szolgálatot.