A függöny felmegy, messze mélyen, a színpad hátsó harmadában nyúlánk, de erős táncost látok testszínű balettnadrágban és fenyőzöld, derékig sem kabátkában, kanyargós sújtásokkal. Ha akarom, mese, ha akarom, valóság. Csend van, bátor csend és szembenézés, a táncos mozdulatlanul áll. Egyszercsak gyerekdalt hallok, és a fiú, mint zenedoboz közepén a figura, táncolni kezd. Peter, Paul and Mary névre hallgató amerikai folklórtrió amerikai, hatvanas évekbeli gyerekkort énekel a színpadra. Miközben budapesti fiatalként az angol szöveget bogozgatom, igyekezvén nem lemaradni közben egyetlen mozdulatról sem, azon gondolkodom, milyen volna, ha a saját gyerekkorom dalai elevenednének meg itt hirtelen. Mit hallanék? Halász Juditot? Kalákát? Így is valami bájos, szertelen, felnőtt fogalmazta hommage gyerekvilágba csöppenek, de ez a világ nem teljesen az enyém, a darab festette gyermekidő s az én emlékeim között egyetlen vékony palló – bizonyára tudatosan a tétel végére szerkesztett Puff the Magic Dragon című és témájú dalocska. Ismerem, bennem is emléket indít, angol nyelv ide-oda. Mi Paffnak hívtuk. Fonetikus ikertestvérek.

A táncos, majd táncosok gyermekdalokra táncolnak. Szólót duó követ, majd trió, ártatlan, mégis szellemes és vitális kergetőzés az egész első tétel. Gyermekkori élményeket és emlékeket idéznek a koreográfiák. Félszeg kisfiú, harsány kamasz, találkozás lánnyal, baráttal, bajtárssal, majd elválás, magány, újra összekapaszkodás, és a gyermekkor titkos, láthatatlan barátai, itt épp a bűvös sárkány. Az etűdök követik, de nem másolják a gyermekdalok tartalmát és üzenetét. Szó és mozdulat olykor teljesen összeér, mégsem érez a néző didaktikus szándékot, mert tánc és szöveg leheletfinom, s többnyire humoros összeérésén innen és túl a koreográfus legalább ekkora figyelemmel követi a dalok zenei felépítését. Táncosai egyaránt mozdulnak tartalomra s formára, az egyes zenei egységeket, a dalok hullámzását, ütemeit, hangsúlyait vagy csendjeit legalább olyan érzékenységgel használják s közvetítik, mint azok tartalmát, amit az angolul esetleg kevésbé tudó közönség talán nem is igen tud értelmezése egyik alapjává tenni. Mivel az etűdöket azonban a gyerekdalok kettősen – tartalmukkal és dallamukkal egyaránt – navigálják s festik alá, mindenképp elementárisan hatnak, anyanyelvtől s gyermekkorbéli patriotizmustól függetlenül. A rövid szvitek a klasszikus balett szótárát veszik alapul, de úton-útfélen, a legváratlanabb pillanatban törnek az íves, akadémikus mozdulatok dzsessz, hip-hop foszlányokká. Hirtelen és pillanatnyi, mégsem szakaszolt vegyülését látjuk klasszikus és kortárs ízvilágoknak. McIntyre koreográfus vegykonyhája különös, pikáns, de mindenképp harmonikus miliőt hív életre, az összetevőket patikamérlegen adagolja, a leghelyesebb arányok szerint. A táncosok felkészültsége, mérhetetlen precizitása, legmagasabb fokú technikai tudása már e kedves, vállaltan naiv – de nem infantilis – táncfüzért látva is kiderül, s lenyűgöz.



Új tétel következik. Címe nincs, csak zárójelezett munkabilog: (serious). Komoly. Prospektuson és a társulat saját honlapján a koreográfus egy furcsa álmáról vall. Elmesélése szerint megjelent előtte Charlie Kaufman, a világhírű filmrendező és színműíró, s elmagyarázta a koreográfusnak, hogyan változtatta meg művészi pályáját egy színházi rendezése. A háromszereplős produkció elméletben a nem-lineáris narratíva élményére reflektál, melyek Kaufman leghíresebb munkáit alapvetően jellemzik. Gyakorlatban álomra és világhíres rendezőre hivatkozni nem érdemes. Az etűdsort az avatott néző sem köti feltétlenül Kaufman képi és dramaturgiai világához. Elmés játék, végiggondolt és szerves összefűzését látjuk szóló, duó és trió helyzeteknek. Három test, egy gondolat. Hivatalnokokat idéző szürke nadrágok és fehér ingek. Kicsit Kafka, kicsit Kaufman. Leginkább mégis McIntyre.

Az etűdök gondolatiságát követni és lekottázni nehéz feladatnak bizonyult. Inkább figyeltem a három táncos (Chanel Dasilva, Jason Hartley, Brett Perry) komoly összmunkáját, a kölcsönös figyelmet, s három test háromirányú mozdulatainak folyamatos és precíz egymásba öltését, az érkező impulzusok egy másik testben való folytatódását. Mintha a koreográfus mozdulatokkal gondolkodott volna egészen komoly filozófiai kérdéseken. Mintha az önmagunkban monológokká összeálló elmorzsolt szavak itt kicsiszolt mozdulatokká lettek volna egy három hangra írt, mégis egyszólamú futamban.



Színházi szünet után az este harmadik, záró blokkja előtt megy fel a függöny. A Day in The Life. Csupa nagybetűvel. Beharangozva színházi füzetekben, színházi ajánlókban, s a társulat saját werkfilmjében is ez az etűdegyüttes a bemutatkozás alfája és ómegája. Izgalommal s mellényzsebbe rejteni próbált zsebkendőnyi szkepszissel várakozom. Nagybetűs Élet nagybetűs Beatles-slágerekre komponálva, s általuk bemutatva. Tizenkét apró tétel és dal. Szólók, triók, duettek, többnyire a teljes társulat közreműködésével, háttérfestésével. Könnyű színek, csupa fehér, némi szivárvánnyal, még épp a giccs határmezsgyéitől innen. Minden fehér ruhán egy-egy lendületnyi sárga, zöld, lila vagy kék ecsetvonás. Humor, melankólia, vitalitás, dinamizmus, itt-ott némi pátosz, amott kötelezően pink eperföldek, de mindenütt káprázatos precizitás, együtt mozdulás, figyelem, elegáns profizmus, teljességgel eredeti mozgásanyag, underground és klasszikus táncnyelv legharmonikusabb elegye. A nézőn feltartóztathatatlanul söpör végig a tucatnyi táncszvit, körbeénekli és kiabálja az embert a hetvenes évek beatvilága, annak humorral teli életlátása és evidens élni akarása. Evidenciákon nem gondolkodom. Nem kritizálok. Örülök. Nevetek. Lélegzem. Visszatapsolok.

Trey McIntyre Project

I. Leatherwing Bat
Zene: „Peter, Paul and Mommy”

II. (serious)
Zene: Henry Cowell

III. A Day In The Life
Zene: The Beatles

Koreográfia: Trey McIntyre

Budapesti Tavaszi Fesztivál
Március 24.
Művészetek Palotája
Fesztivál Színház

Fotók: Hajdú D. András