Dobgép ütemes lüktetése, egy-két fülbemászóan dallamos hangsor, témaváltáskor eufória, hang, ritmus ütemes dobogása a vérerekben, önfeledt felszabadultság, a korlátok levetése. Drog, szex és neurózis. Nagyjából így lehetne összefoglalni napjaink tömegmozgató szórakozáskultúráját, a technót. Európai fővárosa pedig nem más, mint Berlin. Hannes Stöhr az Egy nap Európában (2005) és a Berlin is in Germany (2001) után így méltán választotta ezt a világvárost, illetve ezt a fiatalos közeget legújabb filmjéhez is. A Berlin Calling egy sikeres technosztár története, akinek tudata, lelke, emberi mivolta legmélyebb bugyrába kell süllyednie, hogy aztán még magasabbra szárnyalhasson. A (művésznév)választás által felidézett mitológiai mesével élve: Ikarosz a fellegek közül a tengermélybe szédül.

Martin Karow – művésznevén DJ Ickarus – elismert, tömegek ezreit megmozgató felkapott „zenész”. Ám egyszer túl magasra repül. Egy átbulizott éjszaka után egy hotel éttermében a reggeliből absztrakt asztalképet komponálva találunk rá. Innen egyenes út vezet a pszichiátriai klinikára. Drogmérgezése súlyossága miatt az intézet falain belül folytatja pályafutását. Ám az igazi veszélyre még ekkor sem döbben rá. A drog fogságából szabadulni nem tud, nem is akar, miközben olyan emberi helyzetekben találja magát, amelyek eddigi életétől idegenek voltak. Erotikába fulladó éjszakai pszichiátriai randalírozása után – amelyről méltán juthat az eszünkbe a Száll a kakukk fészkére csúcsjelenete  –, a varázsszőnyeg végleg kicsúszik a lába alól. Minden, amit addig felépített, kártyavárként omlik össze: barátnője feladja a férfi megmentésére tett kísérleteket, lemezkiadója eláll az új album kiadásától, újabb kórházi kezelések sora következik.

Egyetlen egy dolog mentheti meg a DJ sámánt, tömegek megbabonázóját: a hite. Abból pedig bőven osztottak sztárunknak. Ahogy a dramaturgiai ív egyre kifinomultabb aprólékossággal építi fel – illetve le – Ickarus karakterét, konfliktusát a világgal, egyre világosabbá válik, hogy a fő problémát az önmagába és a zenéjébe vetett hit túltengése és a mások megértéséhez, a kibontakozáshoz szükséges idő iránti alázat hiánya okozza. Ennek a zenei generációnak, a techno kultúrának már-már közhelybe fulladó, ám kétségtelenül igaz momentuma a lázadás, amelyen keresztül ezek a saját maguk autonomitásában sziklaszilárdan hívő fiatalok az önmegvalósítást elérhetőnek látják. Lázadás a rend, a család, az óvó szeretet gyengédsége ellen. A drog, a pap apa és Mathilde, a barátnő személyében mindhárom szál kibontakozik a film során.

A művészi tehetséget, önkifejezést és az ezzel járó neurotikus következményeket bemutató filmeknek szinte toposzává vált az elhanyagolt család, barátnő. Éles ellentét feszül apa és fia világa között, azonban, ha jól figyelünk, kiderül, hogy bár az apa prédikál és orgonál, fia pedig drogozik és technózik, nem is állnak annyira távol a palánk két oldalától, csak egyikük egy Istenben, a másik pedig „pogány szellemekben” hisz. Ickarus megváltása mindvégig ott van a szeme előtt: barátnője elkíséri a turnékra, hisz benne és a zenéjében, támogatja. A DJ-nek csak föl kellene vennie a „kereszténységet”. Ám ő nem hajlandó a kompromisszumra, így mindent el kell veszítenie, hogy kiteljesedhessen a benn rejlő tehetség, meglelje valódi énjét. Amit az önbizalomban fürdő, egókiteljesítő, lefelé hulló Ickarus nem tud megadni barátnőjének, azt ő a másik oldalon keresi és találja is meg. A figyelemre, szeretetre vágyó barátnőt, Mathildét a magyar származású, ám Németországban élő, felkapott tv- és filmsztár, Lengyel Rita alakítja, akinek ez az első hazánkba eljutott filmje. Reméljük, ez után az érzékeny alakítás után többet fogjuk látni a hazai vásznon is.

A filmet az emeli ki a hagyományos művészválság-filmek közül, hogy egy, napjaink filmművészetéből eddig hiányzó közegen keresztül szűri át történetét. Bár számos zenei sors szárnyalását és bukását láttuk már filmen, a techno kultúra világa mindeddig csupán csak háttérként jelenhetett meg. Hannes Stöhr és a producer Karsten Aurich nagy hangsúlyt fektettek erre, amit nem csak a film „ütős” zenéje, de a dokumentumjellegű techno party-felvételek is tanúsítanak. Maguk is szerveztek ilyen nagyszabású összejöveteleket, hogy szinte az eredeti Love Parade hangulatot idézhessék meg számunkra. Ám semmi sem bizonyítja a zenei közeg fontosságát jobban annál, mint hogy a főszerepet az amatőr színész, profi DJ Paul Kalkbrenner alakítja, aki így nem csak a zeneszerző karakterét hitelesíti, de a film egyik legerősebb oldaláért, a zenéért is felel. A Berlin Calling albumát hallva még az elektromos zene iránt szkeptikus, konzervatív ízlésű műélvező is kedvet kaphat egy kis techno-dübörgéshez.

A Berlin Calling a szárnyalás és zuhanás filmje. A mitológiában Ikaroszt semmi sem menthette meg a nap perzselő sugaraitól, DJ Ickarusra viszont végül új hajnal virrad. A film legfőbb erénye az a kifinomult aprólékosság, ahogy ezt a drogélvezéssel, öntudatlan fetrengéssel, megcsalással, megcsalatással és magánnyal kirakott hullámvölgy-ívet kirajzolja, miközben őszintén beszél napjaink fiatalságáról is. Élvezetes zene- és filmélmény.

Berlin Calling (2008)
Főszereplők: Paul Kalkbrenner, Rita Lengyel,Corinna Harfouch, Araba Walton
Rendező: Hannes Stöhr
Producer: Karsten Aurich, Hannes Stöhr
Zene: Paul Kalkbrenner
Hossz: 100 perc
Forgalmazza: Best International
http://www.berlin-calling.de/en