színház
2009. 04. 07.
A híres csábító és a varázspálca
Don Giovanni – a Bécsi Opera vendégjátéka a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
A világért se szeretném magam túl patetikus szavakkal elragadtatni, de a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben megint történt valami. Látszólag persze semmi különös, „csak” egy kitűnő zenekar és énekesi gárda, a Bécsi Állami Operaház együttese előadta Mozart Don Giovanniját Fischer Ádám vezényletével. De hogyan…?
Az előadás „koncertszerű”, és nem is állít magáról mást. Tehát megmutatja nekünk a Don Giovanni zenéjét, a Don Giovanni operát a maga teljességében. Nem vacakolnak díszlettel, jelmezzel, se rendezéssel, nem süllyesztik le a zenekart. Hiszen a hangsúly a zenén van, amiből következik néhány gesztus – játékos és súlyos, a maga egyszerűségében tragikus. Ha valakire szükség van, bejön, ha már nincs dolga, kimegy, ha meghal, lebicsaklik a feje – és kész.
Olyannyira kész, hogy az előadás alapvetően (a szó nemes értelmében vett) készhelyekkel-közhelyekkel dolgozik. Sőt, mintha szándékosan határolódna el holmi újabb (egyébként már szintén klisévé vált) értelmezésektől. Nagyon is sokszor látott gesztusokkal, a mindig kijátszott poénokkal, helyzetkomikumi elemekkel él. Így tehát Donna Anna és Don Ottavio feltűnően nem érnek egymáshoz az elején. A megszokott módon bugyuta Zerlina próbál elfordulni az őt behálózni széndékozó Don Giovannitól. Aga Mikolaj Donna Elvirája gyakorlatilag „idejét múlt” mozdulatokkal, mimikával játszik, de játszik. Sőt, Leporello Regiszter-áriája alatt az érzelmek igen széles spektrumát mutatja a „Don Giovanni tényleg minden nővel…?” rácsodálkozástól a „Megöllek, Leporello, hogy ezt nekem elmondtad!” indulatig. Itt éppenséggel hallgatóságként, majd második áriájában éneklő szereplőként eljátssza az ölni tudó szerelmest – vagy az ölelni akaró bosszúállót… Nem hoz újat, a zenére reagál, és zenél, ahogy látni, hallani szeretnénk.
Minden előadói gesztus az est koncert mivoltából következik. Persze hálás, jó játék a ruhacsere, de most az egyforma frakkban játszó férfiak mit cserélgessenek? Leveszik a frakkot, egy poén. Visszaveszik, még egy. És mindezt felülírja a csúcspoén: személycsere egymás énekmódjának átvételével. Nem Leporello és Don Giovanni cserél, hanem az énekesek: Wolfgang Bankl a címszereplő Ildebrando D’Arcangelo technikájával és stílusában kezd énekelni, és viszont – apró és bravúros megoldás.
Hogy mindez csak koncert? Nagyon is kijátsszák ezt az énekesek: Leporello a csembalista kottájából olvassa fel a Kormányzó sírfeliratát, Anna beint Fischer Ádám dirigensnek, Giovanni is a karmesternek mondja, hogy itt az idő a zenés mulatságra – nem is csodálkozunk rajta, hogy a Maestro ezzel egyetért.
Nem gondolom, hogy műélvezőként bármi közöm volna az előadók hangulatához, az előadáshoz fűződő viszonyához, nem is igazán foglalkoztat. Fischer Ádám megjelenését mégis nehéz figyelmen kívül hagyni, magát a jelenséget. Nemcsak a karmesterre gondolok, hanem a „nézőre” is. Amúgy is ő az abszolút középpont, előtte a zenekar, mögötte az énekesek. Hallatlanul koncentráltan vezényel, egy személyben uralja szó szerint az egész produkciót az első perctől az utolsóig, a színpad közepétől a széléig. Odafordul az egyébként mögötte játszó énekesekhez, egyáltalán nem okoz gondot neki, hogy a zenekar irányítása közben kommunikáljon velük – végül is kotta sincs előtte, mit nézzen azon. Talán akaratlanul is magára vállalja a súgó szerepét is a folyamatos szövegmondással. És mindeközben látszik, hogy roppantul élvezi nézni és hallgatni a történéseket. Tetszik neki az opera, tetszik neki a játék, élvezi a hangokat. Azt hiszem, minket tükröz.
Elvégre szeretjük a művet, és mi tagadás, nem hallunk minden nap ilyen énekeseket, zenészeket. Akár az áriákra ha gondolunk: Saimir Pirgu (Don Ottavio) bravúros koloratúráira, Krassimira Stoyanova (Donna Anna) szólóira vagy D’Arcangelo Pezsgőáriájára, sőt szerenádjára, amelynek második strófáját (mint az némely zenetudósnak felháborodásra ad okot) gyakran piano éneklik. Itt aztán szó nem volt ilyesmiről. Csak semmi intimitás, nincs befelé fordulás. Ez a Don Giovanni kiénekelte magából az egészet, kifelé, bejárva és bezengve az egész teret, az egész világot. És csodálhatjuk az együtteseket is, amelyekben különösen az énekesi összmunka elképesztően nagyvonalúnak bizonyult.
A közönség természetesen mindig hálásan fogadja, ha normálisan bemutatnak egy zeneművet. Ezúttal történt ezen felül is valami – Fischer Ádám megint varázsolt nekünk. Feltűnően sok jelenetet kezd Donna Elvira, mondhatni rendszeresen ő izzítja be a hangulatot, ő hergeli a szereplőket. Ezzel együtt még sosem voltam tanúja olyan előadásnak, ahol ez mint poén – a figura tragikumával és mélységével együtt adott pillanatban igenis poén – hat a nézőkre. Ám ha egyszer Fischer Ádámnál a varázspálca…
Mozart: Don Giovanni
koncertszerű előadás
Don Giovanni: Ildebrando D`Arcangelo
Kormányzó: Dan Paul Dumitrescu
Donna Anna: Krassimira Stoyanova
Don Ottavio: Saimir Pirgu
Donna Elvira: Aga Mikolaj
Leporello: Wolfgang Bankl
Zerlina: Alexandra Reinprecht
Masetto: Nagy Zoltán
A Bécsi Állami Opera Zenekara és Énekkara
Vezényel: Fischer Ádám
2009. április 5.
Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Fotó: Felvégi Andrea
Olyannyira kész, hogy az előadás alapvetően (a szó nemes értelmében vett) készhelyekkel-közhelyekkel dolgozik. Sőt, mintha szándékosan határolódna el holmi újabb (egyébként már szintén klisévé vált) értelmezésektől. Nagyon is sokszor látott gesztusokkal, a mindig kijátszott poénokkal, helyzetkomikumi elemekkel él. Így tehát Donna Anna és Don Ottavio feltűnően nem érnek egymáshoz az elején. A megszokott módon bugyuta Zerlina próbál elfordulni az őt behálózni széndékozó Don Giovannitól. Aga Mikolaj Donna Elvirája gyakorlatilag „idejét múlt” mozdulatokkal, mimikával játszik, de játszik. Sőt, Leporello Regiszter-áriája alatt az érzelmek igen széles spektrumát mutatja a „Don Giovanni tényleg minden nővel…?” rácsodálkozástól a „Megöllek, Leporello, hogy ezt nekem elmondtad!” indulatig. Itt éppenséggel hallgatóságként, majd második áriájában éneklő szereplőként eljátssza az ölni tudó szerelmest – vagy az ölelni akaró bosszúállót… Nem hoz újat, a zenére reagál, és zenél, ahogy látni, hallani szeretnénk.
Minden előadói gesztus az est koncert mivoltából következik. Persze hálás, jó játék a ruhacsere, de most az egyforma frakkban játszó férfiak mit cserélgessenek? Leveszik a frakkot, egy poén. Visszaveszik, még egy. És mindezt felülírja a csúcspoén: személycsere egymás énekmódjának átvételével. Nem Leporello és Don Giovanni cserél, hanem az énekesek: Wolfgang Bankl a címszereplő Ildebrando D’Arcangelo technikájával és stílusában kezd énekelni, és viszont – apró és bravúros megoldás.
Hogy mindez csak koncert? Nagyon is kijátsszák ezt az énekesek: Leporello a csembalista kottájából olvassa fel a Kormányzó sírfeliratát, Anna beint Fischer Ádám dirigensnek, Giovanni is a karmesternek mondja, hogy itt az idő a zenés mulatságra – nem is csodálkozunk rajta, hogy a Maestro ezzel egyetért.
Nem gondolom, hogy műélvezőként bármi közöm volna az előadók hangulatához, az előadáshoz fűződő viszonyához, nem is igazán foglalkoztat. Fischer Ádám megjelenését mégis nehéz figyelmen kívül hagyni, magát a jelenséget. Nemcsak a karmesterre gondolok, hanem a „nézőre” is. Amúgy is ő az abszolút középpont, előtte a zenekar, mögötte az énekesek. Hallatlanul koncentráltan vezényel, egy személyben uralja szó szerint az egész produkciót az első perctől az utolsóig, a színpad közepétől a széléig. Odafordul az egyébként mögötte játszó énekesekhez, egyáltalán nem okoz gondot neki, hogy a zenekar irányítása közben kommunikáljon velük – végül is kotta sincs előtte, mit nézzen azon. Talán akaratlanul is magára vállalja a súgó szerepét is a folyamatos szövegmondással. És mindeközben látszik, hogy roppantul élvezi nézni és hallgatni a történéseket. Tetszik neki az opera, tetszik neki a játék, élvezi a hangokat. Azt hiszem, minket tükröz.
Elvégre szeretjük a művet, és mi tagadás, nem hallunk minden nap ilyen énekeseket, zenészeket. Akár az áriákra ha gondolunk: Saimir Pirgu (Don Ottavio) bravúros koloratúráira, Krassimira Stoyanova (Donna Anna) szólóira vagy D’Arcangelo Pezsgőáriájára, sőt szerenádjára, amelynek második strófáját (mint az némely zenetudósnak felháborodásra ad okot) gyakran piano éneklik. Itt aztán szó nem volt ilyesmiről. Csak semmi intimitás, nincs befelé fordulás. Ez a Don Giovanni kiénekelte magából az egészet, kifelé, bejárva és bezengve az egész teret, az egész világot. És csodálhatjuk az együtteseket is, amelyekben különösen az énekesi összmunka elképesztően nagyvonalúnak bizonyult.
A közönség természetesen mindig hálásan fogadja, ha normálisan bemutatnak egy zeneművet. Ezúttal történt ezen felül is valami – Fischer Ádám megint varázsolt nekünk. Feltűnően sok jelenetet kezd Donna Elvira, mondhatni rendszeresen ő izzítja be a hangulatot, ő hergeli a szereplőket. Ezzel együtt még sosem voltam tanúja olyan előadásnak, ahol ez mint poén – a figura tragikumával és mélységével együtt adott pillanatban igenis poén – hat a nézőkre. Ám ha egyszer Fischer Ádámnál a varázspálca…
Mozart: Don Giovanni
koncertszerű előadás
Don Giovanni: Ildebrando D`Arcangelo
Kormányzó: Dan Paul Dumitrescu
Donna Anna: Krassimira Stoyanova
Don Ottavio: Saimir Pirgu
Donna Elvira: Aga Mikolaj
Leporello: Wolfgang Bankl
Zerlina: Alexandra Reinprecht
Masetto: Nagy Zoltán
A Bécsi Állami Opera Zenekara és Énekkara
Vezényel: Fischer Ádám
2009. április 5.
Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Fotó: Felvégi Andrea
További írások a rovatból
avagy A spacio-temporalitás liminalitásának reprezentációja David Greig Prudenciájának Kovács D. Dániel által teremtett színpadi víziójában...
Más művészeti ágakról
Oksana Karpovych: Lehallgatva című filmje a 21. Verzió Filmfesztiválon
Kupihár Rebeka A heterók istenéhez kötetbemutatójáról