A Titanic Nemzetközi Filmfesztiválra tényleg érdemes minden évben jól felkészülni – és minimum szabit kivenni, hogy beülhessünk ezekre a hol jobban, hol kevésbé jól sikerült, de mindenképp érdekes filmekre. 2009-ben négy helyszínen, az Urániában, a Kinoban, a Toldiban és az Örökmozgóban kerültek vetítésre a világ minden tájáról érkező filmek.

Idei újdonság, hogy a Hullámtörők-díjért versengő filmek külön blokkot kaptak, illetve Északi fények néven egy vadiúj szekciót is üdvözölhettünk. Utóbbiban a legjobb finn, dán és izlandi alkotásokkal találkozhattunk, például a tavalyi nyertes (Vérvonal) és idei zsűrielnök, Baltasar Kormákur legújabb filmje, a Fehér nászéjszaka is megtekinthető volt ezekben a napokban.

A programból nem hiányozhattak a szokásos elemek sem, melyek biztosítják a tradíciók továbbélését. A Mocsok címen futó (ám Moszatként értelmet nyerő) hongkongi akció-thriller egy realisztikus mese keretei között mutatta be a lecsúszott zsaruk, a népi Kínából származó, tartózkodási engedély nélküli prostituáltak, az alsókategóriás triádvezérek és indiai rablógyilkosok világát. A rendező, Derek Kwok Chi-kin bemutatja, hogy ilyen körülmény között is, a legdurvább emberekben is kicsírázhat a szerelem vagy a szeretet érzése, melyért akár az életüket is képesek feláldozni. Még ha a felhasznált elemek nem is a legeredetibbek, a hangulatteremtés tökéletes, a film maga pedig megrázó élményként szolgált a Bűn mélységei szekció egyik elemeként. Ugyanezen blokk másik gyöngyszemének mondható Az üldöző című dél-koreai alkotás. Egy korruptsága miatt elbocsátott rendőr most lányokat futtat, akiknek sorait egy sorozatgyilkos tizedeli. Azonban az egyik lány eltűnésekor a volt rendőrnek muszáj „nyomozásba” kezdenie. A néző végig követheti a megkínzott és fogvatartott lány, a sorozatgyilkos és a bekattant rendőr versenyfutását az idővel és egymással, bár sejtjük, a vége nem lesz „happy end” a fogalom hagyományos értelmében. A film erősen emlékeztet a 2003-as Oldboy (Park Chan-wook) kegyetlen ábrázolásmódjára, összességében lehetetlen elszakadni a vászontól. Az üldőző című Na Hong-Jin-film tehát erős idegekkel és gyomorral bíró nézőknek volt ajánlott, de nekik nagyon.

A Tajtékos napok blokkban a japán animétől (Másodpercenként 5 centiméter), az amerikai road movie-n át (Sárga zsebkendő) a kanadai animációs filmig (Edison és Leo) sok minden található. Talán a Tahaan című indiai filmről érdemes néhány szót ejteni. Az alapszituáció nem vidám: egy kasmír kisfiú mindent megtesz annak érdekében, hogy a családjától elkobzott szamarat, Birbalt visszaszerezze az uzsorástól. Még gránátot és lőszert is csempészik, ha kell. Ám a történet egy ponton mesebeli fordulatot vesz, amit a kisfiú értelmességégével és emberszeretetével lehetne magyarázni. A műben megjelenő zeneiség nyilván kulturális sajátosság, mindazonáltal szépen illeszkedik a film gyönyörű (sivatagos táj, befagyott tó, havas hegyvidék) képeihez. A téma komolysága ellenére a forgatókönyv nem nélkülöz egyfajta sajátos humort sem, ami kiemeli ezt az alkotást a középszerűségből.

A már említett Észak fényei szekcióban több érdekességre is bukkanhattunk. Ott van mindjárt a Jelölt című dán politikai thriller, melynek főszerepében a tavalyi közönségkedvenc, azóta itthoni moziforgalmazásba is került, a Csak egy szerelmesfilm kalandorát, Nikolaj Lie Kaast láthatjuk viszont. A Borzasztó boldog című dán filmet azonban nem övezte nagyfokú várakozás, annál nagyobb volt tehát a meglepetés, amikor rá kellett jönni, ez a fesztivál egyik legjobb alkotása. A sötét múltú rendőrt, Robertet egy isten háta mögötti vidékre helyezik „büntetésből”. Azonban, ahogy ez már az északi kisvárosokban lenni szokott, semmi sem az, aminek elsőre látszik. Főképp, ha az emberek csak úgy eltünedeznek, és ha egy mocsár is van a közelben. Robert, a koppenhágai rendőr először ugyan még maga sem tudja, de tökéletesen beleillik, pontosabban a film során beilleszkedik ebbe a környezetbe. A fordulatok meglepőek, a szenvedélyek másképp sülnek el, mint ahogy várnánk, és még a férfi múltjából is csak morzsákat kapunk. Tényleg pozitív hőssel állunk szemben? – vetődik fel a kérdés. A néző agyát és idegeit jócskán megdolgoztatja a rendező, Henrik Ruben Genz. A hangulat északi: szeles, borongós képeket látunk, esővel és sárral. A városból kivezető egyetlen út a film során úgy válik szimbolikussá, hogy hőseink soha nem hajtanak végig rajta. Innen tehát nincs kiút? A művet Erling Jepsten (A sírás művészete) egyik regénye inspirálta, így nem csoda, ha az alkotásban érzékelünk western, bűnügyi, sőt horror elemeket is. Az egyik leghátborzongatóbb élmény mégis egy macskához fűződik a: nyávogásában felfedezzük a helyi köszönést (Mojn!) – ezen először nevetünk, de egy pillanattal később már ki is rázott minket a hideg...

Ha pedig hidegről és borzongásról van szó, a Francia zátonyok szekcióban egy valóban különleges animációs filmre kell felhívni a figyelmet. A Fél(ek) a sötétben című alkotás napjaink legjobb illusztrátoraitól és képregényrajzolóitól származik, akik a félelem témáját járták körül, igencsak pánikba ejtő eredménnyel – ez a megállapítás természetesen pozitívumként értékelendő. Az álomszerűség érzetét nem csak az egyik történetnek köszönhetően érezzük, de a sztorik egymásba játszása, a fekete és a fehér tónusok erőteljes kihasználása mind azt érzékelteti, ennek a rémálomnak soha nem lesz vége. A 85 perc hol soknak (amikor félünk), hol pedig kevésnek (mi lesz a következő?) tűnik. Ám ez egyáltalán nem baj, a film úgy szippant magába, hogy alig akarunk, bár tény: nem is nagyon tudunk szabadulni tőle.

A Világkörüli út elnevezésű szekcióban kapott helyet Steven Soderbergh Che – Az argentin című munkája. A kétrészes filmből a fesztiválon most csak az első volt látható, erről azonban megoszlanak a vélemények. Az alkotás 126 perce valóban nézőt próbáló hossz, különösen, hogy a gerillaharcok és a forradalmi hangulat pörgősebb mozit ígérne. A rendező az akciók előtérbe helyezése helyett azonban Ernesto Guevarára mint gondolkodóra helyezi a hangsúlyt, illetve arra, milyen úton válik belőle szimbólum. Soderbergh filmje egy harcos filozófust ábrázol, nem véletlen, hiszen a forgatókönyv Che Guevara saját feljegyzései alapján készült. A címszereplőt alakító Benicio Del Toro mintha csak Che Guevara reinkarnációja lenne. A hasonlóság meggyőző, az ábrázolt gondolatvilágot tekintve pedig a mai kor pontosan ilyennek képzelné a kommunista rockbálványát. Erkölcsi szigorúság és a szabadság iránti teljes elkötelezettség jellemzi, eszméket alkot és követ, melyekért akár meghalni is képes. Mindemellett még arra is gondot fordít, hogy felszámolja az írástudatlanságot az egyszerű nép köreiben. A Del Toro által alakított férfit mindig könyvvel vagy jegyzetekkel a kezében látjuk a filmben, ha épp nem fegyvert cipel. Che Guevara személyisége és megítélése a mai napig is ellentmondásos: hol humanista forradalmárnak, hol pedig forrófejű politikai kalandornak mondják, megesik, hogy tömeggyilkosnak. Ez a sajátos ellentmondás a filmben csak néhány jelzésben érzékelhető. Egyetlen konkrét Che által elrendelt kivégzés kap helyet a cselekményben, ami azonban alapos erkölcsi  alátámasztást nyer. Egy gerillavezér forradalmár, gyanítjuk, ennél azért több rosszat tehetett. Az idősíkok közötti ugrálás kicsit megnehezíti a politikai vonatkozások megértését, főleg annak, aki nincs tisztában Che Guevara politikai-médiabeli szerepvállalásaival. A végeredmény tehát kicsit mesebeli, kicsit idealisztikus, de mindenképpen érdekes. Annak a nézőnek különösen, aki A motoros naplója (2004-ben készült film) utáni időkre is kíváncsi a vásznon.

Ha pedig argentinokról beszélünk, ne hagyjuk ki az ugyanebben a szekcióban található Hazug emlékek című argentin-spanyol alkotást sem. A Julio Cortázar novelláiból készült film egy sajátos családtörténet, ahol az utolsó generáció egy maga alkotta világba zárkózik el és be a külvilág elől.  A film a különös családi összetartásról és összetartozásról szól, impozáns belső képekkel elmesélve. A vetítés után a rendező, Diego Sabanés elmondta, hogy ezeket a belső képeket több helyszínen forgatták, azonban ez szerencsére egyáltalán nem látszik a végeredményen, sőt! A mű egyik érdekessége, hogy a filmbeli nagymamát alakító Lydia Lamaison nekünk, magyaroknak nem egészen ismeretlen idős asszony. A sorozatkedvelők a Vad angyalból szintén nagymamaként ismerhették meg közel 10 évvel ezelőtt. A Hazug emlékek megkapó és elgondolkodtató alkotás, reméljük, lesz még hozzá szerencsénk – ha nem is a moziban, a televízióban mindenképp.

A Filmdokk szekció négy filmje közül azért a Kasztner meggyilkolása címre hallgató alkotást választom ismertetésre, mert egyfelől magyar vonatkozásról van szó, másrészről pedig ezt az okot nyilván a fesztiválszervezők is figyelembe vették, amikor meghívták a film alkotóit. A rendezőnőt, Gaylen Rosst (akiről érdekes volt megtudni, hogy az 1978-as Romero-féle Holtak hajnala című film egyik szereplője)  Kasztner Zsuzsi, a merénylet áldozatává vált Kasztner Rezső lánya kísérte el Budapestre. A dokumentumfilm Kasztner Rezső meggyilkolásának körülményeit járja körül. A férfit ma már sokan hősként tisztelik, amiért 1944-ben több mint 1600 magyar zsidót mentett meg. Erőfeszítéseinek köszönhetően sokakat szállítottak Svájcba az ún. „Kasztner-vonaton”. Miután Kasztner családjával Izraelbe települt, új honfitársai azzal vádolták, hogy összejátszott a nácikkal, bíróságra is került az ügy, ám mielőtt tisztázhatta volna magát, 1957-ben, Tel-Avivban politikai gyilkosság áldozata lett. A dokumentumfilmet a rendezőnő 8 évig forgatta, ezalatt sok minden változott Izraelben Kasztner megítélését illetően. Többek között ezt a folyamatot, illetve a gyilkos és Kasztner Zsuzsi szembesítését is rögzítette a kamera. Sokunknak valószínűleg a Schindler listája című Spielberg-film az első, ami beugrik a dokumentumfilm kapcsán, ezért el sem tudjuk képzelni, hogy olyasvalakit, aki zsidókat mentett meg, negatívan ítéljenek meg. Pedig ez történt Kasztnerrel, és a film utáni beszélgetésen ennek az okára is fény derült: Gaylen szerint a zsidók azért haragudtak, mert Kasztnernek több embert kellett volna megmentenie. Ebből pedig a megmentett zsidóknak is sok lelkiismereti problémájuk akadt: miért pont ők maradtak életben, és például a családjuk miért nem került fel arra a bizonyos vonatra? A beszélgetés hosszúra nyúlt, és megdöbbentő volt, hogy még itthon is ennyire megoszlik a megítélése Kasztner Rezsőnek. A film témája komoly és fontos kérdést jár körül, de mindez 129 percen bemutatva embert próbálóan hosszú volt.