Lulu valami egészen furcsa teremtés, kis kígyó, hajlik, tekereg, megigézi a férfiakat, akik egymás áldozatává válnak, míg végül a nőt ölik meg. Amolyan „körbe-körbe” módszert láthatunk: az egyik férfi iszonyú (fizikai vagy lelki) brutalitással megöli az épp aktuális férjet, majd a gyilkos válik az új társsá. Aztán jöhet a következő, mintha mi sem történt volna.

Wedekind Luluja Silviu Purcărete rendezésében afféle cirkusz: cilinderrel, bottal, oldalt fent ülő kamarazenekarral, fehérre maszkírozott, tehát torzó-bohócarcú férfiakkal. Szereplőket bemutató porondmesterrel. És cirkuszoló férjekkel. Cirkusz – de véres és súlyos.  Ofelia Popii Luluja pedig az artista, nem táncos, de szép testű, átlátszó ruhája alatt meztelen, nem nádszál, de hajlékony, kecses, ártatlannak tűnő kígyó.

A színpadon kívül a kis zenekar képileg is, hangzásban is egészen más. A három zenész muzsikálása feszít, borzongat hol megszólalásával, hol épp azzal, hogy elhallgat. (Láttunk már ilyet Purcăretétől a Katona József Színházban Troilus és Cressida rendezésében, sőt a tavalyi Tavaszi Fesztivál Gianni Schicchi vendégjátékában húszperces néma előjátékkal késleltette egyáltalán a zene megjelenését…). Vasile Şirli zenéjétől olykor önmagában is kirázza az embert a hideg, máskor épp a történésekkel ellentétes szemtelen játékossága, könnyedsége idéz elő feszültséget. A zenészek kottáját kecses négyágú gyertyatartó gyertyái világítják meg. Hogy jön ez ide? Majd ennek is meglesz a helye, mint minden másnak az előadásban. Ezek a gyertyák térnek vissza ugyanis az új színen, a párizsi gazdagságban immáron a játéktérben.

Megvan tehát a helye mindennek, akár egy félrecsúszott nyakkendőnek, akár annak, ha a dühödt férj a cipőjét az asztalra vágja. Jellemez, és a maga otrombaságával, durvaságával beleillik a produkcióba, nem ugrik ki zavaróan az est egészéből. Mint ahogy a hirtelen megsokszorozott Lulu-képsorozat sem, ami belülről körbeveszi, kibéleli a nézőteret. Hiszen festő a második férj, illetve ebben az előadásban fényképész – és nem baj, hogy az; régi, filmtekercses fényképezőgéppel dolgozik, s nem például egy (idegesítő) digitális kamerával. És nyilván az ő alkotásai láthatók körben – mind egyforma arckép, nem afféle Andy Warhol-variációsorozat. Hiába van Lulunak sok neve, sok férje, ő maga akkor is egy személy. Ezeket a képeket fordítják majd ki, ezek alakulnak tükörré, s jelzik a „tükörtermi” gazdagságot, ahol a Lulu-cicababából prosti lesz.

A végigvonuló testiség (annak külső szépségével és groteszk, naturalista túlzással megjelenő belső szerveivel), az állandó vérben ázás, morfium- és alkoholfogyasztás mellől a víz sem maradhat el. Rózsaszirmokkal borított koporsó a színpad közepén: ott zajlik a vízi cirkusz. Persze, nem koporsó, hanem kád, de első ránézésre ez nem derült ki számomra. Koporsó-kádban lubickol a lány, ázott veréb lesz a decens férfiaktól „védett” tipp-topp hölgyeményből. Mire a víz lefolyik, az eső kezd szemerkélni. Ha az eső eláll, ismét vér folyik patakokban… Borzalmas előadás.

Ez cirkusz? Ahol a szerető a beszökött férj elől bujkál, vásári komédiát játszva – nevetünk, de a nevetés kínos. Ahol állandó pisztolylengetéssel rémisztgetik egymást, magukat, minket – nem feledkezünk meg a helyzet komikumáról itt sem, de jókedv helyett inkább mosolygós gyomorgörcs fog el, mert nyilván el fog dördülni az a fegyver, csak essünk már túl rajta. Nem cirkusz ez: tragédia.

Frank Wedekind: Lulu

Románra fordította: Victor Scoradeţ
Színpadra alkalmazta: Silviu Purcărete

Ofelia Popii
Maria Anuşcă
Constantin Chiriac
Mihai Coman
Diana Fufezan
Dan Glasu
Raluca Iani
Adrian Matioc
Eduard Pătraşcu
Cătălin Pătru
Doru Presecan
Mariana Presecan
Cristina Ragos
Cristian Stanca
Cristina Stoleriu
Codruţa Vasiu
Pali Vecsei
Ema Veţean
Gelu Potzolli

Díszlet és fény: Helmut Stürmer
Jelmez: Lia Manţoc
Zeneszerző: Vasile Şirli

Zenészek: Laura Călina, Raluca Ciobanu és Loredana Stranici

Rendező: Silviu Purcărete

A szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház vendégjátéka
Budapesti Tavaszi Fesztivál
2009. március 31.
Nemzeti Színház